Döntőbe került mesék (2)

2018

SZIPŐCS ILDIKÓ (Biatorbágy)


A kacagó gerle

Egyszer volt, hol nem volt, erdőszélen, domb tövében állt egy magas tölgyfa.

Ennek a tölgynek legfelső ágán fészkelt egy kis szürke galamb, akit a környéken lakó állatok csak "kacagó gerle" néven ismertek. S hogy miért volt ő kacagó gerle?

Azért, mert nagyon szeretett csúfolódni. Mindenkinek, aki arra járt, elsétált a tölgyfa alatt, odaszólt valami gúnyosat, s aztán csúfondárosan nevetett rajta.

Így járt például Nyuszimuszi, aki egy napon a közeli répaföldre igyekezett, hogy megszedje magának és családjának a reggelire valót. A mi galambunk meg se várta, hogy odaérjen a fához, már messziről rákiáltott:

"Szervusz, te kis nyúl gyerek,

hova nyúlik a füled?

Akkora, mint egy lapát,

hallasz vele legalább?"

Nyuszimuszi megsértődött, hogy kicsúfolták szép nagy füleit, amelyekre pedig olyan büszke

volt, sértődötten elfordult, ugrott egy nagyot, s már el is tűnt a bokrok között.

Alig telt el néhány perc a nyúl távozása után, máris megjelent a róka. Komótosan lépegetett, farkát magasba tartva, a jól sikerült vadászat után épp hazafelé tartott . Egyszer csak hangos nevetésre lett figyelmes. Fölkapta fejét, s megpillantotta kacagó gerlét az ághegyen:

"Szép jó napot, róka úr!

Ilyen könnyen elpirul,

vagy a tűző napon hált ma,

hogy vörös lett a bundája?"

"Ejnye csak, nem szégyelled magad, kicsúfolni az idősebbeket?"- szólt rá a róka, s fejét csóválva odébbállt.

Nem sokára hangos csörtetés zavarta meg az erdő csendjét. Egy vaddisznó közeledett csemetéivel, ők is elhaladtak a tölgyfa alatt. Az egyik vadmalac kissé hátra maradt, s orrával a lehullott makkszemeket bökdöste. Egyszer csak valaki rászólt a magasból:

"Kurta farkú vadmalac,

szaladjál, mert lemaradsz,

szedd csak azt a görbe lábad,

mert a többiek nem várnak!"

"Micsoda beszéd ez?" - kiáltott felháborodva a kis vaddisznó, és a mamája után szaladt. "Mamaaaaa... mamaaa... .azt mondja a gerlice, hogy görbe a lábam. Ugye nem igaz?"

"Ne is törődj vele, kisfiam, egyszer még pórul jár ez a galamb, ha sokat gúnyolódik!" - s ezzel a vaddisznó-család beszaladt a sűrűbe. Néhány perc múlva már a csörtetésüket sem lehetett többé hallani.

Gerlice pedig ült-üldögélt az ágon, s alig várta, hogy újra érkezzen valaki, akit majd jól kinevethet. Nem is kellett sokáig várnia. Egy fonnyadt vadalmával a fogai között sündisznócska közeledett lakása felé, melyet épp a tölgyfa gyökerei alá épített magának. Gerlice így üdvözölte őt:

"Nicsak, itt egy tüskés labda,

de hisz ez a sündisznócska!

Hova gurulsz tűpárna,

egyenest a kamrádba?"

"Ejnye, öcsém, még senki nem mondta neked, hogy nem illik csúfolódni?" A galamb szóra nyitotta a száját - akarom mondani a csőrét - de mire válaszolhatott volna, a süni már bement a házikójában.

"Sebaj, ott jön a szarvas, majd jól ráijesztek" - kuncogott magában, s így kiáltott a gyanútlanul közeledőre:

"Szarvas bácsi merre járt,

elhagyta az agancsát!

Letépte egy vastag ág,

vagy az éjjel ellopták?"

"Azt mondod oda a szép agancsom? - rémüldözött szarvas bácsi. - Ajjajjjaj... Mit fognak szólni a többiek, ha eléjük állok csupasz fejjel? Mindenki rajtam nevet majd!" - s kétségbeesetten futott a patakhoz, hogy megnézze magát a vízben.

"Ej, fékomadta, de hisz fejemen a koronám, miért csaptál be, te haszontalan?" - rázta a fejét szarvas bácsi és elbődült haragjában.

"Miért tetszik olyan ijedősnek lenni, hahhaaahaaa...?"- kacagott a gerle.

"Azt a rézfán fütyülőjét!!!! Na megállj, te gerlice, egyszer még te is megjárod, akkor aztán elmegy a kedved a csúfolódástól!" - ezzel a szarvas szökkent egy nagyot, átugrott egy göcsörtös faágat, s már el is nyelte őt az erdő sűrűje.

A galamb egy pillanatra szintén leröppent a patakhoz, hogy igyon egyet, mert már egészen kiszáradt a torka a sok kacagástól. Épp újra elhelyezkedett fészkében, amikor észrevette, hogy kismackó közeledik az úton, mancsában egy zöld csuporral, jókedvűen dudorászva:

"Ide-oda nézek... keresem a mézet, ha meglelem, elviszem, még ma este megeszem... ide nézz, oda nézz... itt terem a lépes méz!!!!"

Az énekszó hirtelen benne rekedt, mert valaki rákiáltott a fa tetejéről:

"Üdvözöllek, maci-lány,

te sem vagy épp túl sovány!

Mondd, hány üveg mézet ettél,

amíg így kigömbölyödtél?"

"Brühühüüü"... - fakadt sírva a kismackó -" Hazamegyek és megmondalak a mamának, hogy kicsúfoltál!" - azzal elszaladt a medvebarlang irányába.

"Menjél csak, árulkodj a mamádnak!" - kiáltott még utána a kis galamb, s közben egészen kihajolt a fészekből.

S mert csak arrafelé nézegetett, amerre a mackólány elszaladt, nem vette észre, hogy egyszerre minden állat eltűnt a környékről, s köröskörül gyanús csend támadt. A madarak bebújtak a fészkükbe, az apró, négylábú álatok pedig gyorsan beszaladtak a legközelebbi lyukakba, üregekbe. Fönt pedig egy hatalmas nagy árnyék nőttön-nőtt a fák lombja felett. Egy nagy ragadozó madár körözött ott, szélesre tárt szárnyakkal, zsákmányt keresgélve, mégpedig egy hatalmas termetű héja:

"Hova lettek az állatok, hisz az előbb még odalent nyüzsögtek?" - nézelődött óriási, távcsőhöz hasonló szemeivel.

"Mind elmentek, gyerekek?

És akkor én mit egyek?

Mégsem... ott ül egy galamb:

kezdődhet a nagy kaland!"

Hirtelen zuhanórepülésbe kezdett, előrenyújtotta éles karmait, s arra készült, hogy magával ragadja áldozatát. Már majdnem el is kapta, mikor Nyuszimuszi kikukkantott egy hasadékból, és ijedtében fölkiáltott:

"Vigyázz gerle, jön a héja!!!!!"

Akkor már a galamb is meghallotta a ragadozó madár szárnyainak suhogását. Fölkapta fejét, s megpillantotta a nagy barna héját, éppen a feje fölött. Halálos rémületében megdermedt egy pillanatra, aztán kétségbeesetten csapkodni kezdett a szárnyaival. Jól tudta, arra már nincs ideje, hogy elmeneküljön, ezért csak kibukott a fészkéből és beleesett egy hatalmas, száraz levélkupacba. A héja is leszállt a földre, és elkezdte keresni a kismadarat. Nem tudta elképzelni, hova tűnhetett a szeme elől. Az pedig ott reszketett a száraz levelek alatt, s azon rimánkodott magában, hogy észrevétlen maradhasson.

Sündisznócska jól látott mindent a háza ablakából, s izgatottan leste, hogy mi történik odakint. Megvárta, míg a héja eltűnik egy vastag bükkfa törzse mögött - mindenhová bekukkantott, hátha megtalálja zsákmányát - szóval, amikor kissé eltávolodott a tölgy közeléből, a süni gyorsan odafutott a gerlicéhez. Megfogta az alélt madarat, és erőlködve, szuszogva vonszolni kezdte őt hazafelé.

"Aha, szóval ott vagytok!" - reccsent rájuk a héja, mert arra fordultában észrevette őket, amint a sün háza felé igyekeztek. Máris lebbent a szárnya, s a föld közelében, félig ugrálva, félig repülve sietett utánuk. Épp az utolsó pillanatban csapták be orra előtt a bejárati ajtót, így aztán, legnagyobb bosszúságára, kívül rekedt. Egy darabig próbálta kifeszíteni csőrével az ajtót, de az jó vastag tölgyfából készült, sehogy sem boldogult vele. Végül belátta, hogy más zsákmány után kell néznie, és nagy mérgesen elrepült.

Végre elmúlt hát a veszély! A kis gerle azt sem tudta, hogyan köszönje meg sündisznócskának, hogy megmentette az életét.

"Szívesen tettem, barátom!" - mondta szerényen a sündisznó.

"Ne haragudj, hogy az előbb kicsúfoltalak, ígérem, nem teszek ilyet többet!" - hajtotta le gerlice bűnbánóan a fejét. "Ha Nyuszimuszi nem figyelmeztet idejében, te pedig nem viszel be a házadba, már rég a héja gyomrában lehetnék!"

"Látod, milyen jó, ha igaz barátai vannak az embernek, akik törődnek vele és vigyáznak rá? De most ne beszéljünk erről többet, inkább együnk egy kis áfonyalekvárt a nagy ijedtségre!"

Evvel asztalhoz ültek, s elkötötték a finom uzsonnát. Később, mikor a Nap rózsaszín uszályát maga után vonva épp lebukni készült a dombok mögött, gerlice is búcsút vett sündisznócskától, és hazament aludni a fészkébe. S ha hiszitek, ha nem, ettől kezdve soha senkit nem csúfolt ki többé. Akinek csak tudott, segített, egyre több barátot szerzett magának, s mindenki szerette, becsülte őt az erdőben.

Itt a vége, fuss el véle!

Bakonyiné Nyitrai Gizella (Ajka)

A kíváncsi búzaszem és a magyarok kenyere

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kis kíváncsi búzaszem, aki ült egy nagy-nagy zsákban és várta, hogy útnak induljon. Ahogy üldögélt azon gondolkozott, hogy mi lesz a sorsa, vetőmagként vagy kenyérlisztként, kell majd tovább léteznie. Ahogy telt múlt az idő egyszer csak hangokat hallott az ajtó felől.

- Na, vigyük gyorsan a zsákokat -szólalt meg egy dörmögő hangú ember.

- Hová visznek? - suttogta halkan a kis kíváncsi.

- Ezt a zsákot tegyétek a sarokba- hallotta a magocska - jó lesz vetőmagnak.

- Azt pedig vigyétek -hallotta a búzácska és már érezte is hogy mozgásba került az a zsák, amelyben ő lapult. - Jaj, Istenem, hová visznek?- morfondírozott magában, de sokáig nem maradt válasz nélkül.

- Ezt a zsákot pedig vigyétek adományként -szólt a gazda.

- Adományként? Hát az meg mit jelent- szomorodott el a kis búzamag- talán kiöntenek?

- Hol gyűjtik az adományt? - hangzott a következő kérdés.

- Hát a főtéren a Magyarok kenyeréhez - mondta gazda érces hangja.

- Jaj de jó -örvendezett a magocska - pontosan oda szerettem volna jutni. Ahogy ezt végig gondolta már a zsákban lapulva haladt is a célja felé. - Aztán most mi fog következni?- gondolkodott tovább, és alig ért a gondolat végére a zsákot cipelő megállt.

- Jó napot kívánok - hallatszott a zsákban - itt gyűjtik a búzát a Magyarok kenyeréhez?

- Itt bizony! Öntse oda a többihez - hangzott a válasz - szépen gyűlik, jut belőle a pótlás a szegény nélkülözőknek is. - amíg ez elhangzott a magocska érezte, hogy csúszik ki a zsákból és összekeveredik az ott lévőkkel.

- Ismerkedjük! - szólította meg a többi búzaszemet - én Csongrád megyéből jöttem és egy kis kíváncsi búzaszem vagyok - mutatkozott be illedelmesen, majd folytatta -hát ti hol születtetek?

- Én Békés-, én Hajdú- én pedig Komárom megyében- hangzott minden honnan, majd szinte az összes megye felsorolásra került, sőt a Kárpát-medence magyarok lakta megyéi is jelentkeztek.

- Milyen sokan vagyunk! - csodálkozott a kis búzaszem -ilyen sokan adományoztak a búzájukból - álmélkodott a magocska, és nagy hancúrozásba kezdett örömében. Ahogy hancúrozott a többi búzaszemnek is jó kedve kerekedett és táncra perdültek, így a megyékből származók szépen össze is keveredtek egymással.

- Jaj de jó! Most már egyek vagyunk- lelkendezett a kis búzaszem -összefogtunk, egyek vagyunk, egybe tartozunk -kiáltotta vidáman. Ahogy ott táncoltak keveredtek, egyszer csak megjelent zsákokkal egy ember, aki közölte - zsákoljuk be az adományra összeadott búzát és vigyük el a rászoruló gyerekeknek és családoknak.

- Jó - hangzott a válasz - de ne minden búzát osszunk szét, hanem egy részéből süssük meg a Magyarok Kenyerét. Meghallotta ezt a kis búzamag és rögtön így gondolkozott.

- Jaj de jó! Mindig is kenyérliszt szerettem volna lenni! Az őrlésnél levetem barna ruhácskámat és finom puha fehér ruhát húzok, abban puha selymes és légies leszek. Nagyon örülök, hogy a tervek szerint még egy alakban díszeleghetek. Én leszek az egyik, aki a Magyarok kenyerében lakhatok és örömet okozhatok az embereknek. Ahogy így gondolkodott érezte, hogy a zsák elindul. Zúgást és vízcsobogást hallott. Kikukucskált a zsákból és egy malmot látott maga előtt.

- Itt kapom meg majd a légies fehér ruhámat és válok finom liszté - gondolta.

- Hozzátok ide azt a zsákot, öntsétek bele a garatba! - hangzott a molnár utasítása.

- Garatba? Hát az meg mi?- merengett halkan a kis búzaszem. Meghallotta ezt egy tapasztalt búzaszem, aki már egyszer világot látott.

- A garat a malom tölcsérszerű része, amelybe az őrlendő gabona kerül - tájékoztatta a kis búzaszemet.

- Fáj az őrlés? - érdeklődött aggódva a kis magocska.

- Ne félj! -nyugtatta a tapasztalt búzamag- pár másodperc alatt gyönyörű fehér por leszel. Ahogy ez végigmondta már csúsztak is be a garaton keresztül.

- De jó csúszunk -örvendezett a kis mag és már át is ért a túlsó oldalra és liszté változott.

Fehér légi ruhájában táncra perdült és hancúrozott egyet kedves társaival.

- Ki fog minket megsütni és hogyan? - kérdezték nagy vidáman egymástól. Arra járt egy pék legény, aki vándorútjáról akkor érkezett.

- Mennyi liszt van itt és milyen gyönyörű fehér. Kire vár? - kérdezte meg a molnárt.

- Egy ügyes pékmesterre, aki megsüti a Magyarok kenyerét- válaszolta a molnár.

- Itt vagyok, ragyogok -válaszolta a legény - megjártam a Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket és olyan kenyeret tudok sütni, hogy mindenki megnyalja utána a tíz ujját.

- Te vagy a mi emberünk! - szóltak többen is a legényhez - ez a liszt ugyanis ezekről a vidékekről származik.

- Ha a liszt ezekről a területekről származik, bizony nekem is van meglepetés számotokra - azzal kinyitotta tarisznyáját és kipakolt belőle. Hoztam kovászt Délvidékről, ebben a palackban, Beregszászi Felső-Tisza víz van, a zacskó parajdi sót tartalmaz.

- Meghallották ezt a lisztben táncoló kis magocskák és rögtön azt gondolták - ha a mi hazánk a Kárpát-medence volt, akkor bizony a kenyérsütéshez való egyebeknek is innen kell származni, tehát mi arra szavazunk, hogy a legény kapja meg a munkát. Meghallotta ezt a molnár és azonnal megtanácskozta a körülöttük állókkal

- Emberek ki süsse a Magyarok kenyerét?- kérdezte.

- Természetesen az a legény, aki a tarisznyáját feltöltötte a Kárpát-medence értékeivel - válaszoltak azonnal.

- Hol van, az a hely ahol megsüthetem a finom kenyeret? -kérdezte a pékmester.

- Itt van mellettem, meg is dagaszthatod és a kemencét is használhatod - hangzott a válasz. A kis búzaszem, aki társaival együtt már liszt alakban, hófehér ruhában a dagasztó teknőben feküdt boldog elégedettséggel gondolt arra, hogy nem sokára új alakban találkozik a világgal és finom illatos köntösben köszöntheti azt. Gondolatban felkészült arra, hogy ha kenyérformát ölt, megkéri a szelet, vigye hírül az illatjával az összetartozás csodáját. A Magyarok kenyere legyen az emberek részére a szeretet béke és összetartozás jelképe.

Magdus Melinda

Mese a furcsa lovacskákról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem kerek erdőben egy zöldellő tisztás közepén egy takaros kis lóistálló. Az istállót, ahol tizenegy ló lakott egy házaspár alakította ki saját elképzelése és kedve szerint. Az istálló tulajdonosai gyermekkoruk óta lovak közelében éltek, őseiktől és az iskoláikban megtanulták a lótartással kapcsolatos összes ismeretet. Amikor saját gyermekeik elhagyták a családi fészket elhatározták, hogy nyitnak egy lovardát önmaguk és a gyermekek szórakoztatására.

Ebben a lovardában élt az a bizonyos 11 lovacska, akikről mesélni szeretnék nektek. Azaz csak 10, mert az egyik csak fél lónak számított, hiszen fele annyi eledelt fogyasztott, mint a társai. Ő egy foltos kis pónilovacska volt, akit Szeleburdinak hívtak. Azért kapta ezt a nevet, mert olyan kis ugri-bugri volt, mint egy kis gyermek és mindig beleütötte az orrát a nagyok dolgába.

A többieket név szerint így hívták: Aranyhajú, Szellő, Indián, Borsócska, Szalajka, Sántika, Pántlika, Szivárvány, Sasfiók és Egyszarvú. Egyiküket sem nevezték el születésük pillanatában, hanem megvárták, míg kijárják a lóovit és azután az őket legjobban jellemző tulajdonságaikról nevezték el őket. Aranyhajú sörénye vetekedett a színarany színével, amikor sebesen vágtatott a napsütésben. Szellő sárga szőre olyan volt, mintha egy szőke hajú kis legényke bújt volna el benne és úgy suhant tova a selymes füvön, mint a szellő. Indián sötétbarna sörénye puhán pihent meg hosszú kecses nyakán, melyet gazdája nagy szeretettel fésülgetett naphosszat. Borsócska pici termete miatt kapta a nevét, a többi állattól egy fejjel alacsonyabb volt. Szalajka szaladt a legtöbbet a tizenegy lovacska közül, és soha senki nem tudta utolérni. Sántikának az egyik lába picivel rövidebb volt, mint a másik, ezért a járása egy kicsit bicegősre sikeredett. De nagyon szerették a többiek, mindig megvárták, ha lemaradt tőlük. Pántlika nagyon szerette, ha fésülgették a sörényét, sőt még azt is megengedte, hogy masnit vagy más néven pántlikát kössenek bele. Ő ezért kapta ezt a nevet. Szivárvány egy nyári zápor utáni napsütéses órában született. Amikor a világra jött az égen megjelent egy gyönyörű szivárvány. Sasfiók állandóan az eget kémlelte, s amikor meglátott egy gyorsan repülő sas madarat hevesen a nyomába eredt, azt gondolta talán utol tudja érni. Sajnos ebben mindig tévedett. S végül Egyszarvú, aki a legkülönlegesebb állat volt az összes közül, ő valóban egy csoda lovacska volt, hiszen a feje közepén az orra hegyén egy nagyobbacska szarva nőtt. Egymás között csak unikornisnak szólították őt. A többiek felnéztek rá, hiszen nem mindennap lehet látni ilyen lovacskát. Vezérüknek tartották, mindig ráhallgattak.

Ezek a furcsa lovacskák nagyon szerették egymást, jó barátok voltak mindannyian. Volt egy közös jelmondatuk: Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ezt soha nem felejtették el bármilyen galibába is kerültek. Egyszer amint észrevették, hogy Szeleburdi egy távolabbi helyen illatos lóherét legelészett és nem vette észre, hogy a háta mögött egy hatalmas farkas ólálkodik a tíz lovacska Egyszarvú vezetésével elkergette a lompos ragadozót. Ijedtében azt sem tudta a farkas, hogy merre szaladjon. Egy másik alkalommal Sántika inni akart a hűs patak vizéből, ivás közben véletlenül megbotlott egy jókora kőben és orral beleesett a vízbe. A többiek nyomban a segítségére siettek és kihúzták a patakból, nem engedték elmerülni benne.

A lovardában a lovacskák feladata az volt, hogy szórakoztassák az odalátogató gyermekeket és szüleiket. Egy darabig csendesen tették a dolgukat, de egy idő után ráuntak erre a fárasztó munkára és fellázadtak. Naponta több száz gyerek simogatta őket végig, többüknek még az is eszébe jutott, hogy felüljön a hátukra. Eközben körbe-körbe ballagtak a pacik az elkerített homokkal fedett területen.

- Még mit nem? - mondta a többieknek Sasfiók. - Már szédülök az örökös körözéstől. Én ezt többé nem csinálom, még a gazdám kedvéért sem.

Egyetértettek vele a többiek is, és egymás ellen panaszkodtak a gyerekekre, hogy mennyire unják már azt a sok félős nyafka kölyköt, akikkel még egy jót vágtázni sem lehet, hiszen csak a tv-ben láttak lovakat, az életben azonban nagyon félnek tőlük.

Elhatározták hát, hogy Egyszarvú vezetésével elszöknek a lovardából és egy új, szebb életet kezdenek. Holdfényes este volt, ezernyi csillag világított az égen, tudták, hogy gazdájuk már aludni tért. Ekkor Egyszarvú (az unikornis ló) orrával elkezdte bökdösni a kapu zárját. Addig-addig bökdöste, amíg sikerült kinyitnia. Ekkor szépen egymás után kisurrantak a kapun, majd csapatba verődve vágtázni kezdtek a szabad élet felé. Egész éjjel futottak, míg hajnalra egy csodaszép rétre nem értek. A mezei virágok ezernyi színben pompáztak, pazar illatuk elkápráztatta a fáradt állatokat. Megéheztek a hosszú vágta után és megörültek, hogy előttük volt a terített asztal tele finomabbnál finomabb fűfélékkel. Megkóstoltak az összes vadvirágot, majd a közeli lucernásban fejezték be reggelijüket. Leheveredtek a selymes fűben és aludtak egészen késő délutánig.

Estefelé az ég alján gyülekezni kezdtek a sűrű sötét felhők. Már teljesen beborították az égboltot, amikor hirtelen éles csattanás hallatszott villámló fény kíséretében. Nagy vihar készülődött, hatalmas mennydörgéssel közeledett. Volt már részük hasonlóban a lovacskáknak, de akkor az istállójuk megvédte őket az égi háborútól. Óriási zápor zúdult rájuk, diónyi jégdarabokkal, süvöltő széllel. Szegény lovacskák nem tudtak hová elbújni, mert sehol egy fa és fedett terület sem volt a mezőn, ahová bevakolhatták volna magukat a vihar elől. Eszükbe jutott, hogy régebben milyen jó dolguk volt a védelmet adó lovardában. Gazdájuk ilyenkor bement hozzájuk, beszélt hozzájuk, hogy ne féljenek a villámcsapástól és mindnyájuknak kockacukrot adott, hogy elterelje a figyelmüket.

Félelmükben összedugták az orrukat, kupaktanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Élvezték ugyan a szabadságukat, de arra is ráeszméltek, hogy az ember nélkül igencsak védtelenek. Több ezer éve háziállatok már, egyedül nem tudnak létezni a vadonban. Úgy döntöttek, hogy visszamennek gazdájukhoz. Félve gondoltak arra, vajon hogyan fogja fogadni őket. Amikor meglátták a lovarda bejáratát egymás után szépen besomfordáltak a nyitott kapun. A lódobogásokat hallva gazdájuk sietve ment fogadásukra és még a szeme is könnybe lábadt a nagy örömtől. Megsimogatta sörényüket és mosolyogva kockacukorral köszönte meg nekik, hogy visszatértek otthonukba. Ezután soha többé nem gondoltak a lovacskák a szökésre. Megbecsülték gazdájukat és örültek a csillogó gyerekszemeknek, akik rendszeresen meglátogatták őket.

PLEVA BENCE tanuló (Erdőkertes)

Tapsi kalandja a széllel.

"Szeretném, ha a szél egyszer felemelne és magával vinne" - ábrándozott Tapsi nyuszi, miközben a kertjében dolgozott.

Éppen ekkor repült el felette nagy szárnysuhogással az öreg sas, és lekiáltott:
- Jó napot Tapsi! Dolgozgatunk?

De mire Tapsi válaszolt volna a sas már tova is repült.
- Milyen jó neki, hogy tud repülni! - sóhajtott - Szeretnék én is repülni, és bejárni a világot!

Besötétedett, mire végzett a kertben. Fáradtan tért aludni, és arról álmodott, hogy milyen jó lesz, ha már kikelnek a kertjében a répák, a káposzták! Mély álomba merült, és egyszer csak megjelent mellette maga a Szél, és így szólt:

- Kedves Tapsi, úgy hallottam nagyon szeretnél világot látni! Én szívesen segítek neked ebben.

Tapsi majd kiugrott a bőréből! Örömmel ugrott fel a szél hátára, és már suhantak is
hegyeken-völgyeken át.

- Drága Szél, ez csodálatos! Milyen gyönyörű innen fentről minden! - ujjongott Tapsi.

Északnak repültek, egyenesen egy hófödte csúcs felé. Hamarosan földet is értek. Tapsi boldog volt, de nagyon fázott.

- Hoool vagyunk? - kérdezte dideregve.

- Az Északi sarkon - hangzott a válasz.

- Jaaaj! Nagyon szép a táj! - fordult körbe Tapsi - De olyan helyet nem tudsz, ahol nincs ilyen hideg?

- Pattanj fel! - mosolygott a Szél - és már repültek is dél felé.

Átrepültek a tenger felett, majd leszálltak a sivatagban. Tapsi ámulva nézte a rengeteg homokot. Tűzött a nap, a forróság már elviselhetetlen volt.

- Ó, az előbb még fáztam, most meg megsülök! - törölte le homlokáról a verejtéket.

Körbe nézett, de még egy szál virágot sem látott. Eszébe jutott a szép háza, a kertje, a barátai, és nagyon honvágya lett, meg már igen csak éhes is volt.

A hasa hangosan korogni kezdett, és ebben a pillanatban felébredt. Nagyot sóhajtott, és örömmel vette észre, hogy ez az egész csak egy álom volt, és otthon van a takaros kis házikójában. "Most már tudom milyen repülni" - gondolta és elmosolyodott.

Kinézett az ablakon, gyönyörködött a kertjében, majd így szólt:
- Egy biztos, igaz a mondás: Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Szabó Veronika (Nyíregyháza)

Galambmese

Gyönyörű tavasz köszöntött a város lakóira. Az emberek levetették meleg ruhájukat és sokkal többen indultak gyalogosan vagy kerékpárral útjaikra, mint egy-két héttel ezelőtt. Szépen ragyogtatta hatékony sugarait a Nap, melynek hatására zöldbe öltöztek a parkok, s a virágok ékes szirmaikkal nyújtottak káprázatos hatást a járókelőknek. A közeli erdőben büszkélkedő fák készséggel adtak helyet az ágaikon fészkelő madaraknak. Messziről hallatszott a kakukkszó, s örömest rendeztek fülbemászó koncertet az élénk szárnyasok. Úton-útfélen felfrissült az élet. A gyerekek maguktól ébredtek, az iskolások vidáman cipelték hátukon a télen sokkal nehezebbnek tűnő táskát. A felnőttek szívesebben mentek dolgozni, az öregek a ligetben üldögélve emlékeikről diskuráltak, a szerelmesek kézen fogva sétálgatva láttatták boldogságukat.

Betti egy társasház harmadik emeletén, a keleti oldalon lakott. Az anyjával végzett tavaszi nagytakarítás után kivitte a lakásban és a lépcsőházban átteleltetett növényeket a tágas erkélyre, hogy az is szép, látványos és üde legyen. A korláton balkonládák biztosítottak otthont a viruló muskátliknak, a többi zöld élőlény pedig az ablakpárkányon talált magának teret gazdájuk segítségével. Az erkély falán kívülre is fel volt szerelve egy-egy virágláda, amibe általában petúnia került.

A ház előtti parkban illatos nárciszok fakadtak, a sudár növésű fákról rigófütty és verebek csiripelése ébresztette az ott lakókat. Galambok röpködtek a levegőben, majd egy kis turbékolásra többször összegyűltek. Betti minden nap szemügyre vette őket. Egy este elővette locsolóját, hogy friss vízzel megitassa szeretett virágait. Ámulattal vette észre, hogy az egyik ládában néhány gally tetején - amiket a madarak látványos udvarlásukat követően hordtak oda fészkelés céljából - két tojás van.

Izgatottan hívta Édesanyját, majd legjobb barátját is telefonon, hogy eldicsekedjen azzal, amit talált. Nagyon megörült. Élményt jelentett számára, hogy új életek keletkezésének lehet szemtanúja. A szobába sietett valamiért, s mikor később meg akarta tekinteni a várható születés jeleit, már azokat a rajtuk ülő galambmama takarta el. Egy edénykében vitt neki vizet, egy másikban pedig kukoricadarát, amit a madár hálásan fogadott. Úgy mozdította fejét Betti felé, mintha mondani szeretne valamit. A mamát gyakran meglátogatta a párja. Körültekintés nélkül sétált végig a pirosló mályvákon, némelyikre sikerült rátaposnia. Szerencsére nagy kárt nem okozott, ráadásul még azt is tudta, hogy csak abban a ládában tartózkodjon leginkább, amelyikben kedvese fészkel.

Betti barátját Zoltánnak hívták. Mikor egy délután látogatóba érkezett, együtt adtak nevet a galambpárnak. A hím a Lajos, a nőstény a Lujza nevet kapta. Zoltán szüleivel és testvérével nemrég a szomszéd városba költözött, így csak hétvégén, vagy az iskolai szünetekben tudtak találkozni, akkor viszont öröm volt számukra minden együtt töltött perc. Telefonon naponta beszéltek, s természetesen állandó téma volt a galambpár élete is.

Teltek-múltak a napok. Betti egy derűs reggelen, mikor élelmet vitt a felnőtt galamboknak, felfedezte, hogy az egyik tojásból fióka lett. Picike, csupasz, aranyos, gyámoltalan kis jószág. Két nap múlva kikelt a másik is. Az apa fáradhatatlanul hordta a hernyót, kukacot az anyának, amit a közeli fákról és a földből szedett össze.

Betti egyszer tréfásan szólt rá:

  • Te! Ne hozzál nekem ide hernyót!

Zoltán, aki egyébként kiváló humorral rendelkezett, ezt válaszolta:

  • Nem neked hozta! Vagy megkínált vele?

Ezen aztán mindketten nagyot nevettek. Amikor csak lehettet, együtt figyelték a kicsik napról-napra jól látszódó fejlődését. A fiókák egyre nagyobbak lettek, a sárga pihéket hamarosan szürkéskék tollak váltották fel testükön.

A fiú hazament, Betti elkísérte a vasútállomásra. Időközben hatalmas vihar kerekedett. Kiadta bősz haragját a szél, félelmetes, sötét felhők gyülekeztek az égen. Miután a fiatalok elköszöntek egymástól, a lány a legelső busszal visszautazott otthonába. Első dolga volt, hogy megnézze, jól vannak-e a kis madárcsalád tagjai. Tágra nyílt szemeivel, megborzadva, ijedten látta, hogy a korlát belső részén lévő virágládát a szél ráborította a külsőre, melyben Lujza mama a fiókáit őrizte. Lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült a fészken, semmi életjelet nem mutatott.

Az ifjú hölgy gyors újraélesztéssel próbálkozott, sajnos sikertelenül. Szapora szívveréssel, agyában kavargó megoldatlan kérdésekkel, kétségbeesetten hívta barátját:

  • Szia Zoltán! Lujzát megölte a vihar! Szerinted hogy etessem a fiókákat? Hogy fogom őket megtanítani repülni?
  • Tegyél egy kis tejet egy üres szemcseppentőbe, s itasd őket azzal!
  • De hát hogy nyissam szét a csőrüket? Megpróbálok gyorsan könyvből, vagy internetről utána nézni a galambok életének, hátha találok valami hasznosat.

Volt otthon egy-két állatokkal foglalkozó könyv, azokban nem volt semmi érdemleges. Betti bekapcsolta a számítógépet. Előtte gumikesztyűt húzott, szánakozva és óvatosan leemelte a fiókákról a tetemet, hogy levigye tisztességgel eltemetni egy szomorú fűzfa alá. A kicsiket - hogy ne fázzanak - puha, használaton kívüli pulóverrel takarta be.

Kis ideig nem talált semmit a neten, aztán kitartó munkájának meglett az eredménye, mert rábukkant egy háziállatokkal foglakozó tudományos dolgozatra. Készítője többek között a galambok életéről, fejlődéséről és táplálkozásukról is írt. Betti kíváncsian és figyelmesen olvasott el minden egyes sort. Meglepetten szerzett tudomást arról, hogy a fiókákat mindkét szülő egyformán neveli. Váltva őrzik, váltva etetik őket. Pár napig begytejet öklendeznek fel a begyükből, s azt adják a piciknek.

Örült, hogy végre megtalálta a megoldást. Már nyugodtabban lépett a fészekhez, ahol megható látvány fogadta. Lajos, a hím, rendületlenül kereste párját, s kicsinyeit, akikről el sem tudta képzelni, hogy mi alatt rejtőzködnek.

A lány sebes iramban kapta le a pulóvert az anyjuk hiányát érző, csipogó fiókákról. Lajos elrepült, a pulcsi a kis pelyhesekre ismét visszakerült. Ez még megismétlődött néhányszor, aztán gondozójuk úgy gondolta, hogy mégsem kellene betakarni őket, mert akkor az apjuk nem fog rájuk találni. Lajos kitartóan vigyázott fészkén a gyermekeire, de Betti a maga módján továbbra is gondoskodott róluk élelemmel és vízzel. Minden nap "tisztába tette" a családot, kitakarított alattuk, mert fontos volt a higiénia.

Lujza anyu távozását követően eltelt három nap, s Lajos apu számára kitelt a gyászidő, ami a madaraknál sokkal rövidebb, mint az embereknél. Néha leszállt a fészekről, elrepült, s egyszer csak az erkélyen vele együtt jelent meg egy formás galambhölgy, Margit. Egy nála sokkal kisebb, de már repülni tudó galambfi tartott vele. Lajos szemmel láthatóan meg akarta hódítani az új asszonyt. Forgott neki körbe-körbe, közben turbékoló hangot adott ki magából. Próbálkozásai nem voltak hiábavalók, a hölgy előbb-utóbb párjául fogadta. Összecsókolóztak. Attól kezdve szinte mindig együtt voltak, de a fészket csak Lajos őrizte, s ő gondoskodott táplálékról gyermekei - Dóra és Izolda - számára.

Betti megosztotta szeretteivel örömeit, élményeit. Vidáman mesélt mindenkinek a kis família eseménydús életéről.

Néhány hét elmúltával a családfő úgy döntött, hogy itt az ideje a repülés megtanításának.

Gondos és féltő szülő lévén úgy irányította kicsinyei szárnypróbálgatásait, hogy jó volt nézni. Eleinte csak az erkély belsejére, s csak minimális távolságra engedélyezte a repülést. Azután következett a szomszéd erkélykorlátja, majd mikor a próbák magabiztossá tették az ifjakat, feljebb merészkedtek. Egyre nagyobb és nagyobb távolságot tettek meg. Vissza-visszatértek, majd ismét eltávolodtak. Egyszer csak észrevették az őket figyelő Bettit. Mindhárman leszálltak az erkélyre. Az apa - fiókái szoros kíséretében -, a csőréből egy tollat ejtett a lány lábai elé, mintha csak meg akarná köszönni a róluk való önzetlen gondoskodást.

Aztán a magasba emelkedtek, repültek boldogan, szabadon, mint a madár, s elvegyültek társaik között a szemközti ház tetején.

KOZMA BARNÁNÉ


A csiga háza

Sokan irigylik a csigát,
mert hátán viszi a házát,
neki nem lehet ez terhe,
megszokta már csigateste.
Lassan csúszik de célba ér,
segítséget soha nem kér,
ha aludni kívánkozik,
házába visszahúzódik.
Ő aztán otthon van mindig,
akkor is ha úton mászik,
vendégségbe ezzel indul,
ajtaján mélán kibámul.
Néha nehezen viseli,
ha lassúságát gúny éri,
csak próbálja meg valaki,
egy házat a hátán cipelni!


Világháló

Pók Apóka benevezett
egy versenyre,
a legnagyobb pókhálót
szövő lesz a nyertese.

Álmában is hálómintát
rajzolgat,
amit másnap hálójára
ráfonhat.

Már éjjel-nappal csak
dolgozik,
napok óta már nem is
alszik.

A pókcsalád csak neki
szurkol,
Apóka már néha-néha
horkol.

Végre elkészült a nagy
háló,
a zsűri pók szemeivel
csak bámul.

Olyan nagy lett a rekord
háló,
hogy egész nap sem
bejárható.

Kihirdették végre az
eredményt,
Apóka nyerte ennek
versenyét.

Megtörtént pókoknál
a csoda,
Apóka a világhálót
megalkotta.

Pókok is vannak már
a világhálón,
megy a hír a pókháló
szálakon.

TULOK TERÉZ

GYERMEKVILÁG

Varázsol a tavaszi nap fára levelet, rétre virágot.

Mi is varázsoljunk

egy mókás, színes, vicces gyermekvilágot!

Legyen benne gyöngy és gyűrű,

guruljon a világon át!

Százhúsz éves ősz apóka

jól rázza meg rőt szakállát!

Potyogjon a temérdek kincs, arany, ezüst, gyémántkövek.

Ahogy leng a nagy szakálla,

fiatalodik az öreg!


Hét mérföldes csizmájában úgy fut,, mint a tapsifüles.

Ahova lép, ott lesz mindig

a fekete föld is füves.


Betéved egy óriáshoz, kölcsön kéri nagy szemét,

mert a nehéz ókulája

letörte már a fülét.


Sárkányokkal hadonászik: szakállát leperzselik.

Gurulnak az arany pénzek, a zsákokba csak merik.

Lám-lám jókor kerül elő

az a sok-sok drága kincs.

Olyan szegény az apóka,

hogy még egy szál haja sincs!


Mese végén meggazdagszik ő is,

mint a királyok.


Minden lurkónak egy boldog Gyermeknapot kívánok!...

Deák Virág

A mese első közlése: www.meseles.hu

A fekete csillag

Hol volt, hol nem volt, túl a Föld peremén, a naplemente szomszédságában, ott, ahol a Hold karéja fénylik, élt egy öreganyó. Egyedül volt, nem volt senkije a világon. Azaz, hogy mit is beszélek! Az ő gyermeke volt az ég minden csillaga. Ismerte valamennyit: a kicsi fényeset, a nagy sárgát, a halványkéket... mindnek tudta a történetét. Egy napon azonban ismeretlen csillag tűnt fel az égen. Fekete volt, egy sötét pont a csillagokkal szórt égen.

- Hát te meg miféle szerzet vagy, édes galambom? - kérdezte a fekete csillagtól az öreganyó.

- Ne is kérdezd! Én vagyok a fekete csillag, elkergettek az egemről, azért vagyok most a tiéden. Ugye befogadsz?

- Hát, talán befogadlak. De mondd, miért kergettek el? Tán valami rosszat tettél? Bántottál valakit?

- Nem, sose bántottam senkit. Sőt, igyekszem mindenkinek segíteni.

- Megszegtél valami fontos szabályt?

- Még csak azt sem.

- Hát akkor igazán nem értem...

- Nincs nekem semmi bűnöm, anyó. Ami van is, arról meg nem tehetek - a fekete csillag szomorúan lesütötte a szemét. - Tudd meg, engem azért kergettek el az egemről, mert ott csak a fényes, hatalmas csillagok kaphatnak helyet. Mind egytől egyik gyönyörűek. Azt mondták, én nem illek közéjük. Kicsi is vagyok, fénytelen és fekete. Nagy bánatomban addig szaladtam, még bírtam... s végül idepottyantam.

- Szomorú a történeted, kedves fekete csillag. Sajnálom, hogy így megbántottak a társaid. Itt nálunk ez nem szokás. Minden csillagom különleges, mindegyik egy kicsit más... ettől szépek. Idén voltam kétszázhuszonkettő esztendős, de ilyen fekete csillagot soha életemben nem láttam. Nagyon különleges vagy.

- Különleges? - kérdezte a fekete csillag. - Szerintem csúnya vagyok... nem vagyok se fényes, se sárga... nem vagyok olyan, mint a többiek.

- Ne gondold, hogy aki másmilyen, az csúnya! Az egyediség teszi széppé a csillagot.

A fekete csillag elgondolkodott az öreganyó szavain. Valóban, soha életében nem ártott senkinek. Ő mindenkit szépnek látott. Nem értette: miért csúfolják a társai? Nem tehet arról, hogy ilyennek született.

Ahogy így ábrándozott, hirtelen két másik csillag termett mellette.

- Hű, te aztán igazán szép vagy! - kezdte az első, egy hatalmas sárga csillag.

- Milyen különleges a színed! Mondd, ki vagy te? - kérdezte a másik, egy icipici.

- Én vagyok a fekete csillag, és szeretnék itt lakni nálatok - mondta szégyenlősen a fekete csillag. - Ha lehet.

- Kedves fekete csillag, az ilyen tiszta szívű, különleges csillagokat nagy örömmel fogadjuk be. Üdv minálunk! - mosolygott az anyó.

- De jó! Gyere, mutatunk helyet számodra az égbolton! - szólt a két csillag. Belekaroltak a feketébe, és hamarosan ott tündököltek a csillagos égbolton mind a hárman.

A fekete csillagnak sok hódolója akadt, voltak akik messze földről elutaztak, hogy megnézhessék a különleges, fekete csillagos égboltot. Az öreganyó büszkén nézegette őket, talán még ma is nézi, ha meg nem halt.

MUZSI FERENC (Budapest)

Út az Öreghez

  • Szépen öltözz fel, kisfiam, elvégre nem mindennapi alkalomban lesz részed - szólt Maarhoz a szülőanyja.
  • Anya, mondd - vágott eltöprengő arcot Maar -, ti könnyen feljutottatok oda? - s közben fejével a magasba intett.
  • Feljutni a Sudárhoz nem könnyű dolog... De egykor mi is megcsináltuk szülőapáddal, persze külön-külön, és te is meg fogod. Higgy nekem!

Láthatóan Maarnak ettől még nem lett sokkal könnyebb a lelke.

  • De mi az értelme ennek az egésznek? - ostromolta tovább szülejét a kérdéseivel.

Maar szülőanyja most összeszedte minden tapasztalatát, és hogy a lehető legjobban utóda segítségére lehessen, így szólt:

  • A mi macska-vérvonalunk úgy tartja, hogy azért óriási kiváltság feljutni a magasba a Sudárhoz, mert szavai egy teljes macskaöltőre való bölcsességgel látnak el. Szavai nem intelmek vagy dorgálások, és nem is okoskodás. Amikor hallod - mert szemtől szemben állsz vele -, megszűnik az Idő. Nem érzel nyugtalanságot és félelmet, se kínzó sietséget. Mindenkihez szól, aki ott megjelenik akkor. De mégis olyan érzés, mintha csakis hozzád beszélne, és pont azt pendítené meg a lelkedben, amire neked a legnagyobb szükséged van éppen... Ilyen Ő, majd személyesen is tapasztalhatod. Most pedig, itt az idő drága gyermekem, indulnod kell.

Ibri alaposan megtisztálkodott, még túlontúl fiatal, nyurga testét ezredszerre is körbeszaglászta (fejével hajlékonyan elérte hátát), és tüzetes vizsgálat után úgy döntött, egy folt, annyi sem maradt szép bundáján.

  • Nagyapa, menetkész vagyok!
  • Egy menyét akkor kész, amikor tettre kész! Helyes, kicsi unokám, ne hozz szégyent rám!

Ibri általános határozottságát ez utóbbi szó: szégyen azonnal tönkrezúzta.

  • Ha szégyent hoznék rád, akkor mi történne nagyapa? Kitagadna a menyét-klán?
  • Ifjú, butus unokám, ez az út nem erről szól... Amit ott hallani fogsz, az csakis neked szól, és az egész további életedet meg fogja határozni. Én tudom, hogy megcsinálod.
  • De te mennyi idő alatt jutottál fel oda nagyapa?
  • Cirka 3 nap alatt. Azt viszont ne feledd, ez nem egy versengés - mint azt már korábban említettem neked.
  • Akkor mások nem fognak az életemre törni?
  • Nem fognak. De azért légy körültekintő. Ha te jól viselkedsz az útitársaiddal, veled is jól fognak bánni, meglásd! Fent a magasban, mindenki, akivel összetalálkozol, csak a Terebélyt akarja hallani!
  • Kösz mindent nagyapa, ezek szerint fogok eljárni! Aztán, amint visszatérek, mindent elmesélek neked, ahogy kölyökkorom óta tesszük.
  • Filcsikém, a frizurád is szépen álljon!
  • Ugyan már anyus, nem emlékszel rá, hogy mi milyen csapzottak voltunk a második nap végére? - szólt közbe bölcsen papus. - Hát mászni fog a mi büszkeségünk, mászni(!), és nem holmi babazsúron vesz részt...
  • Jól van, jól van, igazad van papus, csupán elragadtak az érzelmeim. Hisz ez az első alkalom, hogy Filcsi hosszabb időre elhagyja a szülői vackot - s közben megsimította kislánya kobakját.
  • Na, ki vele őseim - szólalt meg Filcsi, aki mindeddig csak a bajusza alatt mosolyogva követte figyelemmel szülei bájos civakodását -, mi vár ott rám?
  • Jaj, Filcsikém... - lábadt könnybe most már anyukája szeme -, nem nagyon tudjuk mi azt elmondani neked. De amint a Susogó előtt állsz majd, mindent érteni fogsz, és minden kérdésed meg lesz válaszolva.
  • Anyus, ne beszélj neki rébuszokban. Emlékezz csak, ahogy egérdédapám mondani szokta: "a Susogótól kapott ajándék: egy teljes életre való útravaló".
  • Még hogy én ne beszéljek rébuszokban, papus - cincogta méltatlankodva felesége, majd újra elpityeregte magát.
  • Jól van, értve van ősök - szakította félbe őket vigyorogva Filcsi, hogy megakadályozza az újabb aggódást és évődést -, akkor én most tényleg elindultam!
  • Helyes, Filcsi, ez a beszéd! - szólt papus katonásan a lányához. - Áldásunk rád, és majd meglátod, hogy beszélni nem lehet bármiről.
  • Majd biztosan meglátom - de ezt hangosan már nem mondta ki Filcsi. - Azért várjatok rám ősök! - majd fogta magát, és szélnek eredt.

A nap, amelyen a vándorok felértek az ősöreg fa tetejére, a nyárnak a legszebb pillanata volt.

Tündöklően szép időjárás fogadta őket az Öreg koronájában. Sokan jöttek el erre a ritka eseményre, és mind, akik most megjelentek, az elődeik útmutatása szerint tették meg ezt a hosszú utat, egyik ágtól a másikig. Az út a koronáig valóban fáradságos és lélekpróbáló, végtelennek tűnő mászás volt. De most végre megpihenhettek az enyhet nyújtó terebélyes ágakon, a napfényben megcsillanó, a zöld különféle színárnyalatában játszó lombok biztonságában. A vándorok kíváncsian tekingettek körbe-körbe, és örültek egymás jelenlétének.

Ritkán adódott ilyen alkalom, hogy az Ős-Öreg szólásra nyitotta mosolyra húzódó száját, egy vándor életében mindössze egy-két alkalommal. Táncoló szitakötők jelentek meg a magasban, az ünnep kezdetét meghirdetve. Amint a Terebély dörmögő, mély hangján megszólalt, a szellő lágyan, ünnepélyesen feléledt. Megtáncoltatva a sok ezer tündöklő lombot, először körbelengte a Sudár időtlen arcát, majd lejjebb vonulva ágain, az egybegyűlt sok-sok vándort hűsítette szelíd fuvallataival.

S mind, ki hallotta a Susogó Öreget, úgy tapasztalta, mintha csakis hozzá szólnának szavai. S bár a megjelent vándorok fiatalok voltak, akár Maar, Ibri vagy Filcsi, arra a fenséges pillanatra nem tapasztalat híján álló, kezdő sihedernek érezték magukat. Minden egybegyűlt a személyes életéhez szükséges útravalót és bölcsességet kapta, amely segítséget nyújtott egy életen át.

Sok, az ünnepély elején odaröppent madár moccanni se mert a magasztos pillanatban. Később még azt is csiripelték a barátaiknak, fiókáiknak, hogy: mintha az Ős-Öreg a beszéde alatt ki se nyitotta volna a száját, de ők mégis egy-egy teljes, jól hallható történetet hallhattak.

A ritka esemény végeztével a fa tetejéről a vándorok boldogan és gazdagabb szívvel távoztak, és indulhattak tovább az érettség újabb lépcsői felé.

Az Öreg pedig megpihenve, hálásan, hogy meghallgatták az egybegyűlt vándorok, a következő megnyilatkozásáig gyűjtötte a világból nyert tapasztalatokat, s a nyár örömére és hódolatára eleven lombjai addig is vidáman susogtak.

MAKÓ REBEKA ANNA

Bazsarózsa

A nap már delelőre ért, amikor Dina felébredt. Puha ágyából hallotta a kintről beszűrődő csodás madárdalokat. Ezért amint felkelt kitárta szobája ablakait és így a tavasz friss, édes illatai köszönthették elsőnek.

A házban már nagy volt a sürgésforgás mivel ünnepségre készült a család. Egyedül Dina nem szerette volna a nagy hűhót igaz most lett tizennyolc éves, de nem érezte, hogy ez bármin is változtat majd. Eddig is felelősségteljes, okos és megfontolt nő volt. Egyedül szépségét nem értékelte, ami miatt rengeteg kérője akadt. Úgy érezte ezt a természet, adta és ha úgy rendelkezik el is veheti, míg a tudást és a tapasztalatot, amit maga szerzett övé marad örökre. Nagy vágya volt, hogy utazzon távoli országokba, amikről eddig csak olvasni tudott és saját szemmel láthassa a világ ezen vadregényes tájait. Azonban tudta nagyravágyó álmokat dédelget. Habár édesanyja mindig azt mondta neki édes kincsem semmi sem lehetetlen csak kívánni kell és tenni érte, mert akkor valóra válik.

Viktor, aki nemes ember volt hiába utasította vissza számtalanszor a leány, kitartóan próbálta megszerezni annak szívét. Így ezen a napon is a házukhoz lovagolt és apjától engedélyt kért, hogy Dina elkísérje vasárnap a lovagi tornára, mint úrhölgye. Apja csak gyermeke jövőjét tartotta szem előtt boldogságát nem ekképpen azonnal beleegyezett.

Dinának testvére mondta el apjuk mit tett így nagy veszekedés és ellentmondás lett a döntés miatt. A lány hiába mondta atyjának, hogy annak az embernek szikrányi szeretet sincs, a szívében, önző és kapzsi csak uralkodni akar rajta. Édesapja ennek ellenére tovább szajkózta, hogy nem érti mivel szépségével lovagokat, költőket, sőt az egész udvart elbűvöli, megbabonázza, miért ne használhatná ki. Ő csak a javát akarja és ostoba, ha ezt nem látja be, hálátlan, ha nem fogadja meg. Szavát állni fogja, nem fogad el ellenvetést, mennie kell a lovagi tornára.

Ezen súlyos szavak hallatán a lány sírva rohant a kiskertbe, amit még édesanyja készített, ültetett be növényekkel. A kert közepén lévő kút mellé rogyott le és egy dologra gondolt csak bár valamilyen erő segítene abban, hogy a megfelelő férfi lehessen mellette, aki belső értékeiért szereti és nem a külsőségekért. Elfogadja, mindenestül és sohasem változtatná meg.

Több óráig volt ezen a helyen, mígnem öccse Rudolf ráakadt.

Az ünnepséget megtartották rengeteg ifjú hozott szebbnél szebb virágot, édességet és ékszert neki, de mindre csak keserűen tudott rápillantani. Volt ám a terítéken minden mit szem száj csak megkívánhatott, de a feszült hangulat miatt a vendégek korán távoztak, apja haragja nagy volt, Dina viszont örült, mert lepihenhetett végre.

Az álom hamar elnyomta és álmában egy sűrű fenyőerdőt látott, ami közepén egy romos kastély állott, hatalmas égig magasodó kapuján szív alakú lakat lógott és ahhoz kulcsa egy rejtélyes kalapos férfinek volt. A palota belső udvarán ezernyi virág pompázott és ezek közül ez az ifjú tudta csak melyik az, ami kivételes és egyedi. A kert közepén lévő női szobor elé helyezte a virágot és az megelevenedett, életre kelt.

Ahogy ez megtörtént Dina felébredt és csodák csodájára a kútnál találta magát. A nap felkelőben volt, fényes meleget adó sugarai elérték ezt a helyet, aminek hatására teste kezdett megszilárdulni és azzá a szoborrá változni. Testvérei ablakukból követték az eseményt és könnyes szemmel telve kérlelték a napistent változtassa vissza nővérüket, akit nagyon szeretnek, de nem így történt.

Egy mód volt csak apjuknak megparancsolták, hogy az eddigi udvarlókat engedje be az udvarra és válasszanak virágot Dinának, majd helyezzék a szobor elé. Mindegyik ritka, kivételes és csodaszép növényt keresett senki sem törekedett az egyszerűségre.

Az évek csak múltak, de a varázslat nem szűnt meg. Dina édesapja minden egyes nap önmagát hibáztatta lánya sorsáért, mígnem ez a keserű érzés teljesen felemésztette.

Egyszer egy virágárus és annak fia érkezett az udvarba. A helyi öregek elregélték nekik a család tragikus, szomorú történetét.

A fiú az elbeszélés hallatán mindenképpen segíteni akart így felkerekedett és sebesen vágtatott a házhoz. Lovaglás közben még kalapját is majdnem elvesztette. Megérkezését követően Dina húga engedte be, aki ekkora már időskorba lépett, de tudta utolsó esélye nővérének a felszabadulásra, hogy újból az élők között lehessen. Szíve hosszú idő után új reménnyel telt meg, bizakodott hátha a fiú megtöri végre az átkot és testvérét újra láthatja.

Zsigmond egy belső hangot követve egyből a kert felé sétált. Nézte a virágokat, de elsőnek egyet sem talált, ami szerinte megfelelő lett volna és illő a leány ártatlanságához, tisztaságához. A kert végéig elment ahol rálelt egy faajtóra, amin egy szív formájú lakat lógott. Körbeszemlélt és megérzésére támaszkodva megfogott egy virágcserepet, amin ugyanez a minta szerepelt. Abban a cserépben egy kulcs volt elrejtve. Ez tökéletesen illeszkedett a lakatba, ami így ki is nyílt. Az ajtó mögött a kert folytatása volt különbnél különb virágokkal középen egy bazsarózsabokor állott.

A bokor előtt egy különleges kígyó tekergett, aminek nagy tündöklő gyémánt szemei a fiúra meredtek. Zsigmond szíve szavára hallgatva félelmet nem ismerve, a kígyóval nem törődve tudta erről a bokorról kell leszakítania egy szálat.

Tisztában volt a virágok különböző jelentésével. A bazsarózsa a nemes emberi értékek hordozója és a nőiesség, szépség, de legfőképpen a megújulás metaforája. Visszatérve a női szoborhoz, lehelyezte a virágot elé. Majd ragyogó fény kíséretében a szobor visszaváltozott azzá, aki korábban volt. A fiú első látásra beleszeretett a lányba. Dina megköszönte, amit érte tett mivel tudta csakis egy igaz, tiszta szív válthatta meg. Ezután nem kellett neki más csak Zsigmond, akivel boldogságban és szerelemben éltek tovább.

HORVÁTHNÉ KIS MÓNIKA (Mosdós)


Mese Hukk kapitányról, a gyerekek jótevőjéről

Biztosan sokan ismeritek Pán Péter történetét, aki Sohaországba kalauzolta Wendyt és szembeszállt a gonosz Hook kapitánnyal, a rettegett kalózzal. Történetünk főhőse ennek a kalóznak a fivére, Kristoph Hukk, aki az álmok óceánján hajózva tölti mindennapjait. Hukk korántsem olyan romlott lelkű, mint bátyja, ő egy életvidám, segítőkész hajós, aki naphosszat rója a vizeket és vígan fütyörészik. Ez a mese arról szól, hogy hogyan tanította móresre Hukk kapitány Botondot.

Réges régen történt, egy szép nyári napon, amikor az ifjú Kristoph szokásos reggeli körét hajózta az Álmok óceánjának egy kis szigete körül, amit csak Virgonc öbölnek hívtak. Ez egy nagyon kedvelt hely volt, mikor eljött a vakáció ideje, rengeteg gyermek kalandozott el éjszakánként álmaiban erre a tájékra. A sziget fái vattacukor lombban pompáztak, nyalókabokrok nőttek mindenütt, gumicukor pázsiton lépdelhetett, aki csak arra járt. Ebben az édesség oázisban könnyen kísértésbe eshetett az ember gyermeke, még akkor is, ha egyébként nem fájt a foga a nyalánkságokra. Egyik éjszaka Botond is erre tévedt, és ámulatba esett a sok finomság láttán. Rögtön neki is esett a falatozásnak, és annyira belemerült, hogy észre sem vette, hogy már órák óta csak tömi a buksiját. Tudvalevő, hogy az ivásnak fontos szerepe van minden ember életében, ezért sosem feledkezhetünk el a folyadék fogyasztásról. Botond a nagy édességkánaánban figyelmen kívül hagyta ezt, annyira elvakította a sok színes harapnivaló, hogy órákon keresztül egy kortyot sem ivott.

Minő meglepetés, Hukk kapitány éppen arra hajózott és látta ám, a kisfiú mohóságát. Gondolta: "Móresre tanítom én ezt a Botondot, hogy többé ne feledkezzen meg arról, milyen fontos a folyadék az életünkben!". Lehorgonyzott az öböl kikötőjében és odasétált Botondhoz, majd a nyakába kötötte varázskendőjét, amitől a kisfiú abban a pillanatban csuklani kezdett. Hiába próbálta az evéssel tompítani ezt a kellemetlen érzést, a csuklás csak nem akart abba maradni, s mivel a kapitány a leckéből való okulás gyanánt a szigetről eltüntette az összes szomjoltót, így a kisfiú nem tudott egy kortyot sem inni. Mikor már nagyon rosszul érezte magát, a sírástól szipogva kérlelni kezdte a kapitányt: "Kapitány Bácsi, kérem...hukk...segítsen rajtam...hukk. Adjon, nekem a kulacsából...hukk, egy kortyot innom...hukk."

Kristoph már nagyon sajnálta Botondot és úgy gondolta, hogy elég lesz az okításból, ezért ezt mondta neki: "Tessék fiam, fogd a kulacsot és igyál. Aztán tudod-e, hogy ez a varázslat miről szólt?"

Botond belekortyolt a kulacsba, és azonnal elmúlt a csuklása. Derült arccal így felelt a kapitánynak:

"Köszönöm a kedvességét Kapitány Bácsi! Igen, tudom. Azért kötötte a nyakamba ezt a kendőt, hogy figyelmeztessen, az ivás nagyon fontos az életünkben. Nem szabad, hogy a sok finom étek elvakítson bennünket, sosem feledkezhetünk meg, hogy kellő mennyiségű folyadékot fogyasszunk mellé. Megtanultam a leckét. Ég Önnel!"-azzal sarkon fordult és indult is hazafelé, mivel hasadt a hajnal.

Hukk kapitány hajóján azóta is ringatózik az Álmok óceánjának habjain és csuklással figyelmezteti a gyerekeket, ha megfeledkeznek az ivásról.


Az Ön meséje is megjelenhet igényes, A4 méretű mesekönyvünkben!

Beküldési határidő: 2018. november 30.

A pályázati felhívás letölthető innen:

2018 Gyermekjóléti Alapítvány , OMLIT
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el