Döntőbe került mesék

2018

Kedves Olvasóink,

a VII. nemzetközi Benedek Elek meseíró pályázatra közel 600 mese érkezett.

Köszönjük.

Köszönjük az évek óta tartó töretlen bizalmat felhívásunk iránt.

Köszönjük a sok szép, érdekes mesét!

A zsűri olvashatott mesét hazai, szlovákiai, szerbiai, ukrajnai, romániai, németországi, ausztriai, csehországi, amerikai (USA) szerzőtől.

A zsűri által legjobbnak talált meséket olvashatják itt.

Ismételten: köszönjük !


Szeretné, ha meséje megjelenne könyvalakban is ?

MINDENKINEK BIZTOSÍTUNK MEGJELENÉSI LEHETŐSÉGET!

A Meseszép ajándék (3) pályázatunk e célt szolgálja!

A felhívást itt letöltheti:

Fodor Zsombor 13 éves

Az öntelt cica

Volt egyszer egy utazó, erdőt-mezőt járta,

vele tartott cicája, mint hűséges társa.


Ezüst volt a háta, arany meg a mancsa,

apró hegyes füle, szeme kicsit bandzsa.


Egy lakásban laktak, New York közepében,

itt akartak élni, tisztes öregségben.


Gazdája egész nap fésülte a szőrét,

garnélával etette dundi őfelségét.


Becézte, dicsérte míg henyélt a díványon,

"Te vagy a legszebb cica ezen a világon!"


Úgy is élt a macska, mint egy gazdag emír,

ez is volt a neve: Világjáró Emil.


Mondogatta neki az áldozatos cseléd:

"bár merre is jársz majd, leborulnak eléd".


A rátartitól ezért féltek a madarak,

egérke sem jár az ablaka alatt.


Amikor utazott, pompás kosárkában,

csengővel nyakában aludt a párnákban.


Járt már Kanadában, napozgatott Fidzsin,

szivarozott Kubában, megcsodálta Sydneyt.


Egy nap az utazó Afrikába vágyott,

kiválasztott hát egy nílusi országot.


Megnéztek pár vízesést, piramist és tavat,

az utolsó napra még egy vadászat maradt.


"Maradj most itt cicám! - kérlelte a gazdi -,

holnap után jövök, jó dolgod lesz addig".


Görbe tükör volt előtte, hamis képet látott,

így azt gondolta egyedül is láthat világot.


"Még mit nem! Unatkozzak míg Te vadászol?" -

mérgelődött a cica, s a dzsipbe bemászott.


Okos Ő és bátor, nincs szüksége másra,

megmutatja egyedül mit ér a fajtája.


A sok homok után végre fákat nézett,

kiugrott gyorsan, s szelte a vidéket.


A beképzelt macska a szavannára tévedt,

Felmászott egy sziklára megnézni a népet.


"Hol vagytok alattvalók? - kérdezte kevélyen -,

Én vagyok a király, gyertek elébem!"


A tobzoska riadtan kecmergett a fáról,

elismerőn nézett: "Hogy ez milyen bátor?!"


A gazella elmélkedve ugrott párat,

"Vajon ki ez az öntelt, ismeretlen állat?"


A Central parki állatkertből felismert párat,

"Nem szeretem ha valaki sokáig várat!"


"Elefánt, zsiráf boruljatok térdre!

Ha nem, megeszlek titeket ebédre!"


A hiéna fetrengett "Még,hogy Te a király?

A fűben vihogott vidáman a cicán.


Egyszer csak egy oroszlán megbökte a vállát,

Mögötte bömbölve nyitotta a száját.


"Hódolatom felség!" - megpödörte bajszát,

meghajolt, s Emil felé emelte a mancsát.


A macska ijedtében a szikláról leszédült,

És zuhanás közben halálra rémült.


Vigyázz szavaidra, mely bátorítást adhat,

De gőgössé téve, bundád ott maradhat.


Olyan emberekről íródott e mese,

Ki többnek véli, mit ér élete.

ADORJÁNI NOÉMI (Marosvásárhely)

Mókus mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Egy gyönyörű szép meseerdő. A fák lombjai halványzöldek voltak,és a faágain mindig szebbnél szebb madarak énekelték újabbnál újabb dalaikat rajta. Az erdőt ketté választotta egy lassan folydogáló kispatak. A patakon túl nagyobb állatok laktak, mint szarvas, róka vagy medve. Ők békességben éldegéltek, mert minden állat szelíd volt és hűséges, soha nem bántották egymást. Azonban a patakocska másik oldalán nem volt ennyire békés az élet, mert volt egy állat, aki felzavarta a többiek nyugalmát.

Az erdőnek ebben a részében rengeteg állat lakott, köztük egy mókus. Ez a mókus az erdő orvosa volt, aki mindenkit meggyógyított bármilyen betegségből. Nagyon szerették az erdőlakók ezt a mókust, mert akkora szíve volt, mint senkinek a világon. Hiszen szívének minden szeretettével gyógyította meg a betegeit mindenféle betegségből. Rengeteg gyógynövénye volt, amivel bármilyen problémára gyógyírt talált, de a legnagyobb orvossága a hatalmas szeretete volt.

Azonban volt egy rossz szokása ennek a mókusnak. Mivel nagyon szerette a diót, minden reggel diót reggelizett, ami nagy zajjal járt, mert megkellett törnie a dió héját, hogy a finom gyümölcshöz jusson. Ez a nagy dörömbölés persze nem tetszett a többi erdőlakónak, akik nem keltek korán. Köztük Bagoly úrnak, aki rögtön felriadt a dörömbölésre.

Nagyon mérges lett Mókus komára, mert a feje csak úgy lüktetett a nagy zajtól. Egy kis ideig várta, hátha befejezi Mókus koma a dörömbölést. Amikor már több volt a soknál, felkelt az ágyból és felviharzott a hosszú, keskeny és temérdek lépcsőn át a mókuslakásba. Közben azon gondolkodott, hogyan hallatszik át a dörömbölés, ha olyan messze van a lakása? Hiszen Bagoly úr lakása a legalacsonyabb odúban van és a Mókus komáé szinte a legmagasabb odú, akkor hogyan történhet mégis, hogy áthallatszik a nagy zaj? "Á, megvan -gondolta magába- biztos rosszul van leszigetelve a lakásom. Nem baj, mert amint napvilág lesz ezt a problémát megoldom."

Bagoly úr egymás után háromszor dörömbölte meg a Mókus koma ajtaját, azonban Mókus koma nem hallotta. Bagoly úrnak mérgibe szinte elrobbant a feje a fejfájástól. Megszívta tüdejét levegővel és torka szakadtából hatalmasat ordított:

- Vigyázz, mert felköltöd a többi erdőlakót!

Mókus komának most ütötte meg a fülét Bagoly úr hangja és nagyon meglepődött. Ajtót nyitott és mikor meglátta Bagoly úr mérges és vörös arcát megszégyellte magát.

- Ne haragudj Bagoly, hogy ilyen korán töröm a diót, csak nagyon éhes vagyok. Mindjárt indulok munkába és ennem kell valamit.

- Nincs semmi más, amit zajtalanul tudnál enni? Kérlek, légy tekintettel más lakótársadra. Tudod, nem kel mindenki olyan korán mint te. Nézz ki az ablakon, még koromsötét van.

- Tudom, hogy zajjal jár a diótörés, de ennyire? Nem szeretnék senkinek se ártani, de sajnos nincs más ételem. Minden más elfogyott, mert hosszú és hideg volt a tél, csak a dió maradt.

- Szerintem is rossz, hogy ekkora nagy zajt csapsz és nem hagyod, hogy más lakótársad aludjon. De meg is van a megoldás. - húzza mosolyra a száját Bagoly úr.

- Igen? És mi lenne az? -mosolyog a mókus is.

- Az lenne a legjobb mindenki számára, ha.. -még egy kicsit fontolóra vette a dolgot- ..ha elköltöznél.

- Tessék? -kérdi a mókus kétségbeesetten.

- Igen, jól hallottad. El kell költöznöd. De nemcsak a szomszédos fára, hanem a patakon túlra, a nagy állatok közé. Többé nem szabad átjönnöd, csak ha én engedélyt adok neked.

Mókus koma leesett a padlóra, mert a hír hallatán nem tudta tovább tartani a lába.

- Bagoly, ezt nem teheted meg. Hát ki fogja a többi állatot meggyógyítani? Nincs rajtam kívül senki, aki ért a szakmához.

- Ó, dehogy is nincs. A te szakmád roppant egyszerű, bárki könnyen elsajátítja. Hiszen csak néhány füvet összekotyvasztasz és megvan a gyógyszer. Erre bárki képes.

A mókus kétségbeesetten kapkodja a szavakat:

- Ez nem igaz. Nem mindegy, hogy melyik füvet mivel kevered össze, mert mindegyiknek más a hatóanyaga.

- Beszélj nekem badarságokat. Úgyse hiszi ezt el neked senki. Költözz el, s kész!- ezzel becsapta Bagoly úr az ajtót Mókus koma orra előtt.

Bagoly úr elégedetten tért vissza lakására, hiszen elintézte, amit akart, nincs több dörömbölés. Nyugodtan visszabújt az ágyba.

De Mókus koma nem volt ennyire boldog, hogy el kell költöznie. Sőt, ilyen szomorú talán soha nem volt az élete során. Nagyon szerette a munkáját. Mit tud most egyedül kezdeni? De igenis szükség van rá. Ezután jön az influenza szezon, amikor a fák kivirágoznak. Mi lesz veled Sün apó? Mit fogsz csinálni Vili Veréb? És az apró hangya család? Mindig ő készítette a gyógyszert. Mit fog ezután tenni? Mihez fog kezdeni?

Legnagyobb elkeseredésében az étvágya is elment. Összecsomagolta egy köténykébe a frissen megtört dió belsejét, a dióhéjat pedig kidobta az ablakon. Nagyot sóhajtott és nekikezdett csomagolni. Összepakolta az ágyneműjét, a kedvenc teáskészletét, néhány fontosabb gyógynövényt, a sátrát, egy kis összecsukhatós széket és asztalt, néhány morzsa ételt és vizet. Próbált minden fontos kelléket összeszedni, de sajnos nem fért bele minden a nagy bőröndjébe, így néhány dolgot kénytelen volt a lakásba hagynia. Végül felvette a kedvenc kora tavaszi ruháját és bakancsát, letörölt egy könnycseppet és a hatalmas csomagjával elindult a nagyvilágba.

Szívesen elköszönt volna lakótársaitól, de attól tartott, hogy túlságosan megviselné őt és lakótársait a dolog, így csendbe kiosont a hatalmas Tölgyfaházból és a patak felé vette az irányt.

Most hajnalodott. A nap első, álmos sugarai megvilágították a Tölgyfaház legalacsonyabb odúját, ilyenkor Bagoly úr mindig megfordul a másik oldalára, mert utálja, ha besüt a nap az ablakán. Az ég csíkokban vetett narancssárga és pirosas színeket. A hatalmas tölgyfák lombjain a kakukk volt az első, aki dallal fogadta a napsugarakat. Mókus koma mindig nagyon szívesen hallgatta a madarak nótáját és nézte a napfelkeltét. Ezért kelt fel olyan korán. Neki az mindent megért, mert ilyenkor boldogság töltötte el a szívét. Kivéve most. Most nagyon nagy bánatot okoz neki, hogy a napfelkeltét talán utoljára nézi a kedvenc helyéről. Soha nem lesz többé ugyanolyan. Soha nem lesz meseszép.

Mókus koma tovább ballag sírva. Könnyei közül alig képes tájékozódni. Csak ment előre és előre. A Nap már felért az égre és elbújva a felhők közé búsan nézett le rá. Ekkor érte el Mókus koma a kispatakot. Letörölte a kibúvó könnycseppeket. Ekkor vette észre, hogy a kabátját jól eláztatták a könnyei. Átkelt a patakon, közben ficánkoló halacskák kergették egymást boldogan. Talán csak ő ilyen szomorú. A bánatát csak a Nap tudja megérteni, más senki, bánatosan elbújt a felhők mögé. Amint átkelt a patakon egy ösvényen haladt tovább. Amint ment, mendegélt megpillantott egy szarvast átkelni az ösvényen. Nagyon megijedt tőle, amiért olyan hatalmas és nagy agancsa van. Gyorsan elfutott a legközelebbi bokorhoz és elbújt. Ám elég nagy zajt csapott, amint a bőröndje a kavicsokon vergődött a bokorig. A szarvas észrevette és gyorsan felkapta a fejét a hangra.

- Ki az? Ki van ott?

A mókus a szarvas mély hangja miatt nem mert megszólalni. Reszketett félelmében.

- Ki van ott? Bárki is az nem kell féljen tőlem, mert nem bántom. -próbált barátságosan közeledni.

- Bi-bi-biztos? - kérdezte remegő hanggal Mókus koma.

- Hát persze. Bárki is vagy, nem bántalak. -közelebb ment a szarvas a bokorhoz, ugyanis fogalma sem volt, hogy ki lehet az.

A mókus kikukucskált a bokor mögül:

- Hát te ki vagy? -kérdezte Mókus koma.

- Én vagyok Szorgos Szarvas, az erdő őre.

- Tényleg? -kíváncsiskodva előbújt Mókus koma.

- Igen -mosolygott a szarvas- és te ki vagy?

- Én Mókus koma vagyok, a másik erdő doktora.

- Mit keresel itt Mókus koma?

- Tudod, az erdő királya, Bagoly úr, elküldött egy másik erdőbe, mert hajnalban nagyon hangosan szoktam törni a diót.

- Tényleg ezért elküldtek az erdőből?- emeli magasba a szemöldökét a szarvas.

- Igen, nagyon idegesítettem az lakótársaimat.

- Én viszont nagyon örvendek, hogy itt vagy. Képzeld, hogy az erdő királya, Medve Mancs beteg és nincs ki meggyógyítsa, mert nincs a mi erdőnknek orvosa. Megtudnád gyógyítani?

- Persze -nagyon boldog lett Mókus koma- bárkit szívesen meggyógyítok. Szeretem, ha van rám szükség.

- Gyere, elvezetlek Medve Mancshoz. Kövess.

Elindult Szorgos Szarvas, de Mókus koma a nyomába sem ért.

- Várj meg, légy szíves.

- Mi a baj, Mókus koma?

- Túl gyorsan mész.

- Gyere, ugorj fel a hátamra.

Felugrott Mókus koma Szorgos Szarvas hátára és már mentek is. Meg sem álltak Medve Mancs barlangjáig. Ott hangosan bekopogtak. Szorgos szarvas bekukkintott a barlangba.

-Hahó, Medve Mancs,- a hangja csak úgy visszhangzott a hatalmas barlangban- én vagyok az, Szorgos Szarvas. Hoztam neked valakit, aki talán meggyógyíthat. Behozhatom? Megengeded?

A medve hangosat prüszkölt és köhögöt. A barlang pedig tízszeresére visszaverte a hangot, Mókus koma pedig fülitől farkáig beleborzadt és kirázta a hideg. Magába kerítette a félelem. Mi lesz, ha annyira fog félni, hogy valami hozzávalót eltéveszt a gyógyszer keverése közben? Borzasztóan elkezdett félni a hatalmas állat hallatán. Tudja, hogy a medve hatalmas és könnyen felfalja a hozzá hasonló kis mókusokat. Az ő erdőjében mind kis méretű állatok laknak. Ebbe az erdőbe viszont hatalmas állatok laknak, akik könnyen eltudják taposni az olyan apró állatokat, mint ő.

-Gyertek.- még egy hangosat köhögött.

A szarvas észre vette a kis mókus vacogását és ránézett.

-Csaknem félsz?-emelte magasba a szemöldökét.

-De nagyon is- csak úgy vacogott a szavak kimondása közben- tudod, az ilyen kis méretű állatok félnek azoktól, a hatalmas állatoktól, mint ti.

-Jaj, kicsi mókus- elmosolyogott a szarvas és csoválta a fejét- tőlünk igazán nincs amiért tartanod, mert mi mind szelíd állatok vagyunk. Nem eszünk meg és nem bántunk.

- Egészen biztos? Pedig én jó falat lennék a számoktokra. -suttogta reszketve.

- Igen, légy nyugodt. Gyere.- és a fejével a barlang bejárata felé intett.

A mókus megkapaszkodott a szarvas szőrzetébe és összeszorított fogakkal tűrte a sötétség és a medve iránt áradó félelmet.

Ahogy mentek a mély sötétség felé egyszercsak világosság kezdett behatolni és a mókus kirajzolódni látta a medve hatalmas termetét. De nem félt, mert úgy tekintett rá, mint egy betegre, akit hamar meg kell gyógyítania. Amint beértek a barlangba Mókus koma megkérdezte az erdő királyától, hogy hol fáj.

- Jaj, kicsi mókus. Hát nekem mindenhol. A torkom, a fejem, rengeteget prüszkölök és köhögök. Vajon mi bajom lehet?

-Ez biza, kedves Medve Mancs, egy fránya hűlés.

-Hűlés?- lepődött meg Medve Mancs, mert eddig még sose hallotta ezt a szót.- És mond, az gyógyítható?

-Hát persze,- kacagott a mókus- de még mennyire.

A bőröndjében turkálni kezdett és elővett néhány gyógynövényt és egy kis mozsárt. A gyógynövényeket összetörte és a mozsárba helyezte, majd pár csepp köménymag olajt csepegtetett és jól jól apróra összetörte. A szarvas és a medve ámulva nézték a kis mókus munkálatát, még hasonlót sem láttak.

- Kedves Medve Mancs, ezt idd meg hamar, de ne ízlelgesd, mert az íze borzasztó.

Medve Mancs ahogy megitta, már szinte jobban is érezte magát és pár óra alatt el is múlt minden fájdalma. A medve ezt mondta a mókusnak:

- Mókus koma, mivel te ilyen jó voltál velem és nagy betegségemből meggyógyítottál, én téged az erdő doktorává nevezlek, amennyiben te is beleegyezel.

A kis mókus szívét hatalmas örömáradat töltötte meg.

- Hogyne, persze, nagyon szívesen. - mondta lelkesen.

Eltelt néhány hónap és a mókus boldogan végezte munkáját, mivel azt szerette a legjobban, ha körülötte az állatok meggyógyulnak. Minden állat az erdőben makkegészséges volt, így hálával és szeretettel voltak a mókus iránt.

De vajon mi a helyzet a patakon túli erdőben? Ott is olyan rózsás minden?

Hát, mondom én nektek, hogy a patakon túli erdőben eluralkodott a káosz, mert minden állat beteg volt és nem kapták meg a megfelelő gyógynövényt. Össze-vissza volt, amit beszedtek, de sokszor még rosszabbat csináltak, mert nem a megfelelő gyógynövényt vették be. Minden állat egyet akart, a Mókus komát visszahozni, de hamar, különben kipusztul az erdő apraja nagyja. Még Bagoly úr is náthás lett, de makacsságának hála, nem ismerte el, hogy ő hibázott és hogy rossz ötlet volt elküldeni a mókust.

Egy kis madár átrepült a nagy erdőbe és megkereste a mókust.

- Mókus koma, gyere haza, képzeld az állatok nagy bajban vannak.

- Szia, kis madár. Mégis mi a baj?

- Minden állat beteg. Haza kell jönnöd és meg kell gyógyítanod mindenkit.

- De engem kitiltotta a kis erdőből. Nem szabad odamennem.

- Te ne törődj azzal, csak gyere vissza és gyógyíts meg minket. Még Bagoly úr is beteg. Előbb-utóbb rájön ő is, hogy rosszul döntött.

Mókus koma hamar összecsomagolt és kis bőröndjével máris futott vissza a kis erdőbe árkon-bokron át. Mire a kis erdőbe ért nagyon elfáradt, mert hosszú utat kellett megtegyen. Amint beért, minden beteget sorra meggyógyított. A kis állatok hatalmasat sikítottak örömükben, amikor megpillantották a gyógyító kis mókust. A mókus Bagoly úr házáig meg sem állt. Az ajtóba megállt, egy mély levegőt vett és bekopogtatott.

- Ki az?- kérdezte a bagoly beteges rekedt hangon.

A kis mókus már tudta, hogy nagy a baj Bagoly úrral.

- Én vagyok az, Mókus koma.

- Hát te mit keresel itt? Nem megtiltottam neked, hogy ide gyere?

- Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.

- Engem? Ugyan minek? Kutya bajom. - hatalmasat prüszkölt és köhögött.

- Hallom ám, hogy náthás vagy. Engedj be, kérlek és helyre hozlak.

- Ugyan mókus, mégis mit tudnál tenni?

- Hidd el, hogy tudom mit csinálok.

Bagoly úr átgondolta, hogy minden állat nagyon beteg és elférne most egy orvos. Eszébe jutott, hogy ameddig Mókus koma az erdőben tartózkodott, addig egy állat nem volt beteg vagy náthás. Úgy döntött, hogy ad egy esély Mókus komának.

- Na nem bánom, gyere be. Megígérem, ha meggyógyítsz, akkor visszajöhetsz az erdőbe.

A kis mókus nagyon megörvendett a szavak hallatán. Rögtön befutott, hamar összekevert néhány gyógyfüvet és meggyógyította a bagolyt.

Mókus komát immár megválasztották mindkét erdő orvosának és hatalmas boldogság töltötte el szívét, hogy minden állatot meggyógyíthatott. Közösen építettek egy hidat a patak fölé, hogy könnyebb legyen Mókus komának eljutnia a beteg állatokhoz. Mókus koma az állatok példaképévé vált és büszkén néztek rá.

BAUMANN MIKLÓS

A csélcsap majonéz

Hol volt, hol nem, élt egyszer egy zöldborsó. De ez olyan zöldborsószem volt ám, hogy aki ránézett, annak könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől. Mert kerek volt, és olyan zöld, hogy nem akadt párja sem mezőn, sem erdőben, de még a hét tenger vizében sem. A szelek, ha arra jártak, megálltak egy pillanatra, és a felhők is rajta felejtették a szemüket. A nap csak hunyorogva nézte, hogy fiatal, hamvas bőrét meg ne fonnyassza, és az esőcseppek szivárvánnyal vették körül, hogy bársonyos fénye meg ne kopjon. Szóval, szép volt a borsószem, nem véletlenül szólították így: "Cukorborsó, édességem!", hiszen a gyönyörűségéből mindenki részesült.

Persze, nem mindenki szerette őt. Én például jól emlékszem még a gyerekkoromra, amikor is utáltam a zöldborsót. Főleg akkor, ha főzeléket készítettek belőle. Még a hüvelyével jól el lehetett játszani, pompás kis csónak lett belőle, ha az ember előbb kiszedegette a borsószemeket. Hanem, amikor meg kellett enni... De mindegy, túl vagyok rajta, és most már szeretem is a borsót (még a sárgát is), ámbár leginkább salátának.

Hogy ki nem szerette még a zöldborsót, az majd kiderül most. Az történt ugyanis, hogy elérkezett az idő, amikor el kellett dönteni, mi legyen ebből a gyönyörűséges borsószemből. Messze földről érkeztek hozzá a kérők, és ajánlották magukat. Kínából érkezett a ferde szemű rizs, ragyogó, fehér köntösében, és kérlelte a borsót: légy a párom! "Meggondolom", volt a válasz, és a rizs sokáig, reménykedve várt is. A krumpli egyenesen Amerikából hajózott hozzá, és így szólt: "Helló, borsó! Otthagytam érted Amerika legszebb kukoricaszemeit, ők pedig elküldték neked hódolatul csodálatos hajukat. Íme, öltsd fel magadra!" A borsó felpróbálta, de csak ennyit mondott: "Még meggondolom." Afrikából hatalmas strucctojás jelentkezett nála, udvariasan meghajolt, és kérte: "Allah minket egymásnak teremtett, ó, fényességes borsószem. Légy a királynőm!", de neki is csak az a válasz jutott: "Még meggondolom". Csodálkoztak rajta a testvérei, kérdezgették tőle: "Miért nem választasz közülük? Te lehetnél Rizottó királynője, Rántotta hercegasszonya, mire vársz még?" A borsószem pedig mindig azt válaszolta: "Még meggondolom".

Ahogy az történni szokott, a döntés váratlanul jött. Az történt, hogy egy fényképen, amit a szél fújt arra, a borsó megpillantotta a majonézt. "Csak ő kell nekem, senki más" gondolta. Igen ám, de a fénykép csak egy színes papír, meg kell tehát keresni azt, akit ábrázol. Bizony, a büszke borsószem, aki addig mindenkit elutasított, most maga indult a majonéz után. Még szerencse, hogy a szelek felkapták, óvatosan adták egymásnak, úgy repítették messzire. Egy büfében találtak egymásra. Nagy volt a boldogság, mondanom sem kell. A majonéz kedves volt, elbűvölte őt is a borsó szépsége. Igencsak összeillő pár voltak, aki csak látta őket, azt mondta: "Hát igen, ez a majonézes borsósaláta fejedelmi!" Hát így történt.

Talán még ma is boldogan élnek, ha egy nap a borsó meg nem pillantja szomszédságában a majonézes gombasalátát. Először csak nézte, nézte, nem hitt a szemének. Aztán hallania kellett, ahogy valaki azt mondja: "Nahát, ez a majonézes gomba igazán páratlan!" - és a borsóból kitört a zokogás. Könnyeiben fürdött, nem volt ereje megszólalni sem. "Lehettem volna Garnírung császárnője, és most... most csak egy vagyok a majonéz áldozatai közül. Ó, én szerencsétlen, miért nem hallgattam a testvéreimre!" Aztán lassan elapadtak a könnyei. "Nem leszek ráncos és fénytelen egy csélcsap majonéz miatt!" - határozta el. És másnap reggel, ahogy kinyitott a büfé, a majonézes borsósaláta helyett bizony csak egy majonézes tálat találtak.

Hát hová facsarodott, merre indult? Könnyeitől tisztára mosva régi fényében ragyogott, és a szelek felajánlották, hogy elviszik messzire, ahová csak akarja. El is vitték a szomszéd étterembe - igen előkelő helynek látszott, még a szalvéta is olyan hófehér damasztból volt, aminek a sarkába kis címert hímeztek ügyes ujjak. A borsó úgy ragyogott szépségében, hogy a pincérek napszemüveget kellett vegyenek. De a borsó a fehér abrosz díszeként egyedül volt, persze, mindenki ahhoz az asztalhoz akart ülni, ahol ő volt, a gazdag vendégek sorban álltak a kedvéért. Záróra után a borsó a hűtőbe került, és a sokféle étel közt megpillantotta a kecsapot. Vérvörös színe pont ellentéte volt az ő selymes zöldjének. Sajnos a kecsap szótlanul álldogált, rá se hederített. - Miért vagy ilyen sótlan? - kérdezte tőle a borsó. - Tán nem tetszem neked? - A kecsap szinte belesápadt a sértésbe, vérvörösből narancsszínűvé lett egy pillanatra. - Méghogy ő sótlan? - kelt védelmére a csinos, fehér üveghagyma. - Pont annyi só van benne, amennyi kell! És vedd tudomásul, hogy holnap egybekelünk! Mi leszünk a bolgár hagymasaláta! - A kecsap komolyan bólintott, színe újra, mint a lemenő nap: - Gyönyörű vagy, borsó, meg kell hagyni! De az üveghagyma még nálad is szebb! - mondta.

A borsó elkeseredett és meg is sértődött. Hiszen ő volt eddig mindenkinek a kedvence, őt nevezték gyönyörűnek, most mégsem kell a kecsapnak. Ráadásul ez a sápadt üveghagyma, ez a semmilyen ízű, szagtalan kis dagi a kecsap választottja. - Ne vegye a szívére! Nemcsak kecsap van a világon - ajánlkozott a mustár. - Ugyan, maga csak hallgasson! Ki hallott mustáros zöldborsóról? - nevetett fel a tartármártás. - Velem jól járna, végül is a nemes és ízletes majonéz családjából származom! - Mit dicsekszik! Ne is hallgasson rá - fordult a mustár a borsóhoz. - A tartár még a hallal is összeadja magát! - Bizony, ilyenek ezek a szószok - mondta megvetően a mustár. - Na, jobb lesz, ha csendben marad! - szólt közbe a vúszterszósz. - Mindenki látta magát a virslivel enyelegni! - Az más! - védekezett a mustár, és úgy elvörösödött, szinte utolérte a kecsapot. - A virsli csak kaland volt, feledhető! - tette hozzá.

A cékla, aki eddig méltóságteljesen hallgatott, most nem állta meg szó nélkül: - Tudja, kedvesem, maga még zsenge, de hát ez nem tart sokáig. Választania kell, mert ha sokat habozik, úgy jár, mint én - besavanyodik. Persze - tette hozzá kis kárörömmel - az nekem nem árt, sőt... - és ábrándosan elhallgatott egy pillanatra. Aztán újból megszólalt, de már inkább anyásan: - Egyébként ezek a szószok, mártások mind ilyenek. Egyik nap ezzel, aztán mással! Én a maga helyében gyorsan választanék, mert a végén már csak franciasaláta lehet - azzal visszasüppedt mélyvörös hallgatásába.

Ekkor egy vízcsepp jelent meg a borsó mellett. - Üdvözöllek, szépséges borsó - kezdte. - A nemes és illatos ementáli küldötte vagyok. Arra kér téged ő, a sajtok hercege, légy a párja! Már készített is neked egy gyönyörű lyukat, ahová pont beférsz. De kérlek, siess a válasszal, mert hamarosan el kell párolognom! - tette hozzá.

- Micsoda pár! Sajt és borsó, valóban gyönyörű színösszeállítás! - suttogta áhítattal a tojás. - Mindenki egyetértően bólogatott. Csak a petrezselyem nem: ő szeretett volna a borsó helyébe kerülni. - Én nem haboznék a helyedben - mondta a sör. - Legyen úgy - mondta ki végre a zöldborsó.

Másnap a makulátlan, halvány rózsaszínű terítő közepén, aranyszegélyű kistányéron trónolt az ementáli, közepe tájt egy lyukban ragyogott a borsó. Mellettük sorra cserélték a pincérek a tányérokat, újabb és újabb fogások kerültek sorra. - Mi csak szobrozunk itt? - kérdezte a borsó fejedelmi társát. - Mi koronázzuk meg az ebédet, mi vagyunk az utolsó fogás! - nyugtatta meg a sajt. - Illetve én - tette hozzá kis szünet múlva -, te dísz vagy rajtam. - Micsoda? - háborodott fel a borsó - Hiszen te kértél meg! - Persze, hogy díszíts engem! Csak nem képzelted, hogy egyenrangú vagy velem? - az ementálit úgy látszik, komolyan felbosszantotta ez a feltevés. - Szóval, csak dísznek kellettem? - A borsó ebben a pillanatban megpillantotta a majonézt egy apró tálkában, mellette még kisebb porcelánkanál feküdt. A majonéz epedve nézte őt, halványsárga arca sima volt. A borsó nem töprengett: egyetlen ügyes ugrással a majonéz közepén termett. - Ó, drágám, egyetlenem! Végre, végre! - lehelte a majonéz, és igyekezett elnyelni őt. A borsó azonban félig kiemelkedve ragyogott belőle. Az ebédelő urak és hölgyek meghökkenve abbahagyták az evést, letették a kést, villát. - Micsoda szépség! - mondták, és a pincérek felé fordulva tapsolni kezdtek. - Azt hiszem, a sajtra már nem is lesz szükségünk - mondta az egyik úr.

- Borsóm, egyetlenem! Sosem hagylak el!- mondta a majonéz. - Erről most már én kezeskedem! - válaszolta a borsó, és boldogan süllyedt mélyebbre.

Rumy Ágnes

Piri és a kis szezámmag

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Piri. Ez a Piri nagyon szép lány volt, vörös, hosszú haja majdnem a derekáig ért, csillogó zöld szeme volt, és huncut szeplők tarkították arcát.

Piri nagyon szerette a kiflit, zsömlét, perecet, s egy szép őszi napon, mikor anyukájával a falusi vásárban jártak, kapott ajándékba egy nagy, pirosló fonott perecet. Tetejét szezámmagok díszítették, s jól megpirult a kemencében, így ellenállhatatlanul finom, ropogós volt. Piri jóízűen be is falta pár perc alatt, s még a szája szélét is mosolyogva körbenyalta, annyira ízlett neki a csemege. Valami viszont elkerülte a figyelmét, egy kis szezámmag véletlenül ott maradt a szája sarkában. Igen apró termetű volt ez a magocska, annyira, hogy Piri az ottlétét nem is vette észre. Úgy hívták ezt a picurka illetőt, hogy Szezám Matyi.

Szezám Matyi, miután körülnézett, s rájött, hogy nincs már a környéken rajta kívül senki ismerős, sem az oltalmat adó nagy Perec Apó, sem a többi társa, testvérei, igen megijedt. Sírdogált is kicsit. Nem tudta elképzelni sem, hogy mi lesz most vele. Próbált ugrándozni, lendületből nekifutni, hátha ki tud jutni a szabad levegőre, vagy befelé, abba a nagy, meleg barlangba, de hiába erőlködött, nem tudott elmozdulni sem előre, sem hátra.

Egy kis idő elteltével rájött, hogy egészen kényelmes ez a puha, meleg, piros ágy! Már nem akart elszökni, hanem inkább jó mélyre bevackolta magát Piri szája sarkában. Onnan figyelte a külvilágot.

Látta, hogy Piri és az anyukája már nem a vásárban voltak. Az utcán sétáltak, és mellettük lépdelt egy idős, ősz hajú néni is. Talán Pirinek a nagymamája lehetett. Éppen azt ecsetelte lelkesen, hogy szaftos székelykáposztát főzött ebédre finom lencselevessel, amikor is Piri száján valami nagy, szürke dolog akart kijönni. Szezám Matyi összerezzent, ilyen ő még sohasem látott, gyorsan össze is húzta magát olyan kicsire, amennyire csak tudta, s utat engedett a szürke lénynek. "Fúj!"-mondta Piri, és még egy nagy fintor is kiszaladt a szája szélébe, mely kicsit oldalba is lökte Szezám Matyit. "Áú!"- szisszent fel halkan a magocska. - "Mi lehetett ez?"- töprengett. Nem értette, mi történt pontosan, de észrevette, hogy Nagymama, mintha elszomorodott volna. Fejét lehajtotta, arcáról eltűnt a mosoly. "Hmm, furcsa..." - töprengett magában Szezám Matyi - "ez a szürkeség nem tűnik valami jó dolognak!"

Nemsokára egy kisfiú is csatlakozott Piriékhez. Szezám Matyi úgy találta, az arca és a haja nagyon hasonlít Piriéhez, lehet, hogy rokonok. Talán a kisöccse. Piri Petinek szólította őt. Peti éppen azt szavalta, hogy milyen mondókát tanultak az óvodában, amikor hirtelen egy nagy kő került a lába elé, amit nem vett észre, és elbotolva benne, nagyot bucskázott a járdán. Piri szája gúnyos mosolyra húzódott, jól sarokba szorítva Szezám Matyit, és egy nagy, hideg feketeség repült ki a száján. "Jaj, de ügyetlen vagy!" - mondta kisöccsének, mire az elkezdett sírni. Szemét eltakarta kezével, és csak itatta az egereket. Szezám Matyi még mindig a sötét szavak jeges érintésétől vacogott, és arra jutott, hogy ez a nagy feketeség egyáltalán nem jó dolog.

Ment tovább az utcán a család. Nemsokára odaértek egy fehér autóhoz, és mindenki beszállt. A vezetőülésen már ült valaki, egy szakállas, barátságos férfi. "Szia Drágám!" - üdvözölte őt Piri anyukája, és Szezám Matyi mindent jól megfigyelve a sarokból, arra következtetett, hogy az úriember Piri apukája lehet. Beindította a kocsit, és indultak haza. Útközben hirtelen a kislány meglátott egy utcai fagyiárust. Megnyalta száját, többek között Szezám Matyi baloldalát is. "Álljunk meg, Apa, együnk egy fagyit!" - szólalt meg hirtelen. Apa elmosolyodott és ránézett Anyára, aki kedvesen, de a fejét rázta. "Kislányom, már így is túlságosan belakmároztunk a vásárban vacsora előtt" - mondta Anya és megsimogatta Piri karját, de a kislány elrántotta a kezét, és valami nagy, méregzöld ciklon indult kifelé a száján. Remegett is kicsit a szája, ez már nem tetszett Szezám Matyinak, érezte, hogy valami rossz van készülőben. Most már nem futott a sarokba, hanem kihúzta magát és próbált minél határozottabban az útjába állni a csúnya, zöld szavaknak. Erősen tartotta két kezét is, de hiába, a betűhalmazok áttörtek a piros szájon és a kislány azt mondta: "Sosem engeded meg, hogy fagyizzunk! Utállak!" Majd befordult az ablak felé. Az anyuka lehajtotta fejét, összekulcsolta kezeit, és szemében valami megcsillant, ha jól látta Szezám Matyi. A kis magocska, látva a történteket, arra jutott, hogy a nagy, zöld ciklonok is igen károsak, úgyhogy, ha egy mód van rá, meg kell állítani őket.

A család nemsokára hazaérkezett az otthonába. Már nem nagyon esett szóváltás közöttük, csak csendben megterítettek és leültek vacsorázni. Az asztalnál Piri is valahogy szomorúnak tűnt, már amennyire Szezám Matyi láthatta onnan a szája sarkából. Vacsora közben találkozott a kis magocska jóképű sonkákkal, ropogós kenyérfalatokkal, megismerkedett néhány üde paprikakarikával, illetve megdobogtatta a szívét egy korty habos kakaó is. Mindezeknek a nagyszerű találkozásoknak felettébb örült, mindamellett valahogy mégis kényelmetlenül érezte magát. A vacsora végén felfénylett valami a nagy, piros barlangban, ott befelé, de mielőtt jobban megnézhette volna, világossága elaludt.

Evés után a gyerekek elmentek fürdeni. Először Petin volt a sor, addig Piri szótlanul üldögélt a szobájában. Anyukája is ott volt vele, de nem nézett rá, csak pakolt a szekrényben. A kislány egy nagyot ásított, és a sötét piros odúban mintha megint felfénylett volna valami égszínkék dolog, aztán pár másodperc múlva kihunyt, vagy legalábbis ez az, ahogy Szezám Matyi mesélte.

Miután Piri is lezuhanyozott és pizsamába öltözött, megnéztek egy mesét kisöccsével, majd eljött a lefekvés ideje. Anya bement hozzájuk, hogy jó éjszakát kívánjon nekik. Először Petitől köszönt el, majd odament Pirihez is, és adott egy puszit az arcára. Indult, hogy lekapcsolja a villanyt. Szezám Matyi hirtelen valami nagyon fényeset látott meg Piri szájában. Most már tisztán kivehető volt: egy kicsiny, égszínkék, áttetsző szavacska ült ott egy másik, nagy, piros, tündöklő szóval karon öltve. Már a kislány nyelve hegyén tartózkodtak, de mégsem viharzottak ki úgy, mint a délutáni zöld, fekete, szürke szavak, hanem csak nyugodtan, szelíden üldögéltek. Néha kicsit meglibbentek előrefelé, de nem volt elég nagy a sodrás, nem jutottak ki a szabad levegőre. A kis magocska próbálta kiolvasni őket - mivel tudott egy kicsit olvasni -, valami "bo", aztán meg "cs", volt benne "sssz" és pergő "r" is... - ennyire jutott. Szép, kackiás betűkkel voltak írva, és annyira szemet kápráztatóan csillogtak, hogy Szezám Matyi úgy vélte, bármi is legyen, ezt mindenkinek hallania kell. Csak valami nagyon nemes lehet!

Eme hirtelen gondolattól vezérelve, ki is rántotta a szép kékséget és szép pirosságot a napvilágra! Azaz, kirántotta volna őket, de nem ment az olyan könnyen! Bár nem voltak olyan erőszakosak, mint a fekete, szürke, zöld ciklonok, de igencsak ragaszkodtak ezek a szavacskák a kényelmes, megszokott szájzughoz. Szezám Matyi nem adta fel. Húzta, húzta, nekifeszült, majd mikor az első két betű kint volt, hopp, ki is ugrott hirtelenjében az egész fénylő mindenség. "Bocsánat Anya!" - mondta Piri. - "Szeretlek."

Anyukája már ott járt a villanykapcsolónál, de ezt hallva megállt és megfordult. Kislányára nézett. Arcán újra mosoly ült, és szemében, mintha megint csillogott volna valami. Odament Pirihez, megölelte. S miután újra szent volt a béke, Piri meleg könnyekkel az arcán hirtelen kibújt a takaró alól, és kiszaladt a szobából. "Mindjárt jövök Anya, valamit gyorsan meg kell tennem!" - kiabálta visszafelé, s már rohamsebességgel le is nyargalt a nappaliba. Apa a kanapén ült és olvasott, Nagymama pedig mellette horgolt. Piri lihegve odaállt eléjük és már ki is szaladtak száján a fénylő szavak: "Bocsánat Apa! Bocsánat Nagyi! Szeretlek Titeket!" S a kislány egy nagy ölelés után már futott is fel a gyerekszobába. Még egy feladata volt, így hát odabújt Peti mellé: "Ne haragudj Peti, szeretlek!" - mondta annyi melegséggel a hangjában, hogy az még Szezám Matyit is jólesően megborzongatta a szája sarkában.

Piri mosolyogva vissza feküdt ágyába, Szezám Matyinak pedig eszébe jutott saját családja. Úgy gondolta, itt az ideje őket követni. Olyan erőt érzett magában a történtek után, hogy úgy vélte, egyedül is le mer menni a fekete alagútban. Csak egy megfelelő pillanatot kell találni az indulásra.

Piri egyszercsak egy óriásit ásított. "Most!" - gondolta magában Szezám Matyi, és berogyasztott, majd egy nagy lendülettel elrugaszkodott. Lába elemelkedett a puha szájszeglettől, és már bent is volt a nagy, piros barlangban. Majd mikor Piri pár perccel később nyelt egy nagyot, könnyedén lecsusszant a sötét alagútba. "Végre!" - mosolyodott el a kis magocska, és már nagy sebességgel utazott is lefelé a lejtőn. Koromsötét volt az alagútban, de nem félt, mert lelki szemei előtt még akkor is ott tündököltek a kackiás betűkkel írt égszínkék és meleg piros színű szavak.


KATYMÁRI VANDA (Baja)

CSABA, A NAGYRAVÁGYÓ KISCSIGA

Csigacsaládban tanácskozás van:

csüggeszti csápját a csigacsemete.

Cserélné házát, pillangó szárnyának

százszínű mázát megirigyelte.


Csongor beszél, a csigacsaládfő:

"Csaba! Mióta az idő halad,

házunk, a hátunkon ilyen marad!

Százszínű házat a csigatestre?!


Mit nem mersz kívánni, te kis beste?!"

"Csigavér!" - inti csendre Csenge, az asszony.

"Csacska vágy! Reggelig, ha nem múlik, fiunk,

bölcs tanácsért a zöld tóhoz útnak indítunk!"


...És mikor a Nap felébredt, csak így lett, bizony.

Csaba elindult, az ösvény vitte-vitte,

a szívében vágy élt, úgy akarta, hitte!

Szépnek lenni: ez volt a legnagyobb álma,


színes díszítés kell a kis csigaházra.

Megérkezett hát, a zöld tó partjához ért,

ide járt sok állat, ki furcsa vággyal élt.

Réten túlról jöttek, hosszú sorban álltak,


Béla, a bölcs béka tanácsára vártak.

Volt itt egy őzgida, farkas akart lenni.

Gólya: babahangon kezdett kelepelni!

Medvebocs, ki naphosszat csintalankodott,


és nem mondta: "jaj, bocs!", csak odébb cammogott.

Ekkor egy csigalány mosolygott Csabára,

s beszélgetni kezdtek, a sorukban állva.

Csilla azért jött, mert szerelemre vágyott,


de ki hozzávaló, olyat még nem látott.

Kiöntötte neki Csaba is a szívét,

pillangó szárnyának megirigyelt színét.

Ám ekkor a csigalány könnyekre fakadt,


ki megvigasztalhatná, úgy tűnt, nem akad.

"Mért zúdul a könnyed? Mondd el nekem, mi bánt!"

- kérlelte Csaba a szépséges csigalányt.

"Akármi szomorít, megígérem neked,


hogy elmúljon bánatod, bármit megteszek!"

"Bármit? Tényleg?" - szipogta Csilla remélve.

"Mert ha igen, esküdj a tavaszra, télre,

hogy szép házadat be nem festeted, soha!


Én máris beleszerettem, te kis buta!"

Csaba úgy elámult, félreállt a csápja,

szavakat keresett, és meg is találta:

"Most jöttem csak rá, hogy szeretem a házam!


Szépnek lássa más is, csupán erre vágytam."

Így talált egymásra a két csigabiga,

és meg is oldódott mindkettőjük baja.

Nem kellett ide a bölcs béka tanácsa,


elindultak haza, az otthoni tájra.

Megbeszélték, hogy majd sokat találkoznak,

s ha felnőttek lesznek, összeházasodnak.

Éltek hát boldogan. Csaba tisztán látta:

szép a szerelem, és gyönyörű a háta!


KÉT HÓBARÁT


Herbert, a hóember

a kertben álldogált.

Nagyon magányos volt.

"Jó lenne egy barát!"


Ahogy erre gondolt,

ott termett az egér.

De épp csak a hasa

aljáig, ha felért.


Megjelent a kutya.

Labdázni akart, ám

Herbertnek nem gyúrtak

se lábakat, se kart.


Odajött a bárány,

kedves, jámbor lélek,

de nem akadt téma

miről beszélnének.


Herbert szomorú lett.

Hogy barátja lehet,

már nem is remélte.

Akkor így mit tehet?


Csodák csodájára

reggel két kisgyerek,

a friss hóból egy új

hóembert épített.


Herbert mellé került,

teljesült az álma!

Az arca felderült,

hisz' lett egy barátja!

SERFŐZŐ ANNA (Gyula)

A múlt szava

- Nem gondolod, hogy egy "kicsit" nagy itt a sár? A végén még beleragadunk - morgolódott Emma, miközben épp rálépett egy zsombékra.

- Kíváncsi vagy a mocsári szörnyre vagy sem?! Tőlem aztán nyugodtan visszafordulhatsz - vágott vissza Tas.

A két gyerek már egy fél órája próbált átvágni a környék egyetlen mocsarán, hogy megnézzék az említett szörnyet. Úgy gondolták hamar megjárják ezt az utat, ám a láp keményebb diónak tűnt, mint ahogy azt előre gondolták. A sok nádon, zsombékon és posványon átkelni nem volt túl egyszerű.

- Állj! - szólalt meg hirtelen Emma. - Te is hallod?

Tas összevont szemöldökkel fülelni kezdett. Kis idő múlva ránézett a társára és bólintott. Valamilyen különös zene szólt a távolban.

- Arról jön - mutatott kelet felé Tas. Emma bólintott, majd mind a ketten megindultak az említett irányba. Zsombékról zsombékra ugrálva haladtak előre. Nem is kellett sokáig menniük, mert egyszer csak szilárd talajt ért a lábuk és észrevettek a távolban egy 18-19. századi falut. A nádtetős fehér vályogházak egy kis sáros utca mellett foglaltak helyet.

- Szerintem halasszuk egy kicsit későbbre azt a szörnykeresést - suttogta döbbenten Tas.

- Oké - suttogta vissza ugyanolyan döbbenten Emma, majd elindult a cseppet sem ideillő építmény felé, ahonnan a különös zene szólt. Tas szó nélkül követte, mivel ő is kíváncsi volt, hogy mi ez az egész.

Mikor beléptek a faluba észrevették, hogy az nem is olyan lakatlan, mint ahogy azt elsőre hitték. Az utcán fehér ruhás gyerekek rohangáltak, mások pedig egy kicsivel messzebb zenéltek és csak úgy ropták a táncot.

A két gyerek talán tovább is nézte volna, hogy mi folyik a faluban, azonban észrevették őket. A zene elhalt és mindenki abbahagyta, amit épp csinált, majd feléjük néztek.

- Hát ti meg kicsidák vagytok? - szólalt meg erős tájszólással az egyik csizmába, bő fehér térdig érő nadrágba és ugyanilyen színű ingbe öltözött kalapos legény.

- Én Emma vagyok, ő pedig Tas - vágott gyorsan a társa szavába a lány, mielőtt az belekezdett volna egy jó hosszú előadásba, hogy kik ők és, miért vannak itt.

- Honnan jöttetek? - kérdezte még mindig ugyanaz a legény.

- A városból - adta meg a választ Tas.

- Miféle városból?

A két gyerek erre összenézett. Mégis mi történt? Visszamentek az időben? Ennek az elméletnek nem volt túl sok esélye, csak hát... ez volt az egyetlen.

- Ami itt van a közelben - mondta összevont szemöldökkel Tas.

- Én semmilyen közeli városra nem emlékszem - kapcsolódott be a beszélgetésbe az egyik csipkés fehér ingbe és hosszú, még az előzőnél is fodrosabb szoknyába öltözött lány.

- Jöttünk szétnézni a mocsárba és eltévedtünk.

- Könnyen el lehet tévedni abban a szövevényes lápban - jött oda hozzájuk egy hatalmas, díszes subát viselő nagy bajszú öregember. - Maradjatok egy kicsit a faluban, ha már úgy is szétnézni jöttetek ide. Délután pedig majd a Sanyi kivisz benneteket a mocsárból.

A két gyerek boldogan bólintott. Kíváncsiak voltak, hogy mi van a faluban, mégpedig nagyon is. Ha már nem láthatják a mocsári szörnyet, akkor legalább itt nézzenek körül egy kicsit.

- Mari, ideskóm vezesd körbe ezeket a gyerekeket a környéken! A Nagy Rétet se hagyd ki! - szólt oda az egyik fehér, fodros ruhás lánynak, aki mosolyogva jött oda hozzájuk.

- Rendben, édesapám - bólintott továbbra is mosolyogva, majd odaintett a két gyereknek, hogy kövessék. Végig mentek a falu kis utcácskáján és egyenest beléptek a mögötte elterülő erdőbe.

A hatalmas fák zöld levelei között alig sütött át némi kis fény. Ahhoz viszont épp elég volt, hogy ne essenek orra a gyökerekben és gallyakban.

- Milyen nagy rétről volt szó? - tette fel a kérdést hirtelen Emma.

- Itt van az erdő közepén egy nagy tisztás, ami tele van gyógynövényekkel - felelte jókedvűen Mari. - A vajákos kunyhója is, éppen ezért itt van a közelben. Ha szeretnétek, szívesen megmutatom.

Emma már éppen válaszolt volna, mikor Tas váratlanul elkiáltotta magát.

- Viburnum opulus!

- Hát ennek meg mi baja? - képedt el Mari.

- Csak meglátott egy növényt és nem bírta megállni, hogy ne mondja el latinul is - legyintett Emma, aki már hozzászokott ehhez a különös szokáshoz.

Tas eközben már oda is rohant egy piros termésű cserjéhez.

- Ahova most megyünk, ott sokkal több ilyen növény van - szólt oda a fodros ruhás lány, majd miután Tas otthagyta a "roppant érdekes" növényt, tovább vezette a két gyereket a sáros ösvényen.

Hamarosan meg is érkeztek a Nagy Rétre. Tele volt szebbnél szebb növényekkel. Kétlevelű csillagvirággal, odvas keltikével, salamonpecséttel és gyöngyvirággal. Gyönyörű színek voltak mindenfele: kék, lila, fehér, piros és sárga.

- Platanthera bifolia, anemone ranunculoides, frangula alnus! - sorolta Tas boldogan a növények latin neveit miközben azt sem tudta hova nézzen, a sok növény közül melyikre tekintsen.

Még rengeteg időt töltöttek a réten, ám Mari egy idő után úgy döntött, hogy rengeteg dolog van a faluban, amit még meg kell mutatnia és éppen ezért visszavezette a két gyereket az apró kis településre.

A községben továbbra is nagy volt a sürgés-forgás, mert - mint ahogy azt Mari elárulta - most van a kisfarsang ideje és emiatt, nem egy esküvőt ekkor rendeznek, majd meg.

- Nem kell se aratnunk, se vetnünk. Az év ezen szakában nincs munka a földeken és éppen ezért ilyenkor nyugodtan tudunk esküvőt tartani - magyarázta a lány.

Épp a falu utcáján sétáltak végig, mikor megláttak egy talpig feketébe öltözött asszonyt, akinek a szoknyáján gyógynövények sorakoztak.

- Ő a vajákos - jött oda hozzájuk az egyik legény. - Mindenkit ő gyógyít a faluban. Állítólag varázserővel rendelkezik.

- Ne ijesztgesd őket a meséiddel! Csak ismeri a növényeket és ennyi - nézett kissé csúnyán a legényre Mari.

- Jól van, na - vigyorodott el a fiú. - Amúgy én, viszlek vissza titeket, és lassan indulnunk kéne, mert már sötétedik - fordult a két gyerek felé.

Elbúcsúztak Maritól, majd követték Sanyit egy aprócska fából készült csónakig, amihez két szintén fából készült evező is tartozott.

Mikor beszálltak érezték, hogy megsüllyed alattuk a ladik. Ám ezenkívül semmi aggasztó nem történt velük az utazás során. Például nem támadt rájuk a mocsári szörny és az ingoványba sem borultak bele.

Ahogy a csónakkal ott siklottak a vízben a nádasok mellett és hallgatták az éjszaka neszeit, a tücsök ciripelést meg a bagolyhuhogást, felnéztek az égre. Csak most értették meg igazán milyen lehetett régen itt élni a háborítatlan természet közvetlen közelében...

Csesznák András

Vendégségben az ördög

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, akit úgy neveztek a faluban, a Haragvó Máté. Szerényen éldegélt feleségével és három gyermekével. Szorgos, rendes embernek ismerték, hanem ha feldühödött, szörnyű átkok hagyták el az ajkát. Bármi semmiségért rögtön a pokol fenekére, örök kárhozatba küldte a bosszúsága okozóját. És hát bizony többször hallották őt napjában átkozódni, mint ahányszor imára kulcsolta a kezét egész esztendőben.

Elhihetitek, ha átkai mind valóra váltak volna, a falu egész népe egy hét alatt kihalt volna mellőle. Talán csak a plébános maradt volna meg hírmondónak. Szerencsére azonban Haragvó Máté átkainak nem volt foganatja, elszálltak azok a kéményfüsttel együtt. Legalábbis így volt ez addig az emlékezetes napig, amikor is útjába került minden baj okozója, a jótét lelkek elrablója, maga a füstös képű ördög.

Már csak egy nap volt akkor hátra karácsonyig. Dél tájban lefelé ballagott Máté a közeli hegyről, hazafelé tartott. Egy báránybőr batyu volt a hátára vetve, abból kilógott a fejszéje nyele, vállán pedig, mint valami vadászzsákmányt, egy frissen kivágott kis fenyőfát cipelt.

Ahogy kilépett az erdőből, s a legelő felé vette az útját, megpillantott egy furcsa idegent, aki az út szélén ácsingózott. Magas kucsma volt az idegen fején, ami nem volt szokás errefelé, de a legkülönösebb az a bőrszíj féleség volt, amit a kezében szorongatott. Nem tudta Máté eldönteni, fegyver az, vagy valami szerszám.

"Ej, csak nem valami haramiával hozott össze a sors?" - gondolta, és hirtelen irányt váltott, hogy majd a legelő túloldalán megy le inkább a hegyről, még ha hosszabb is arra az út.

Hanem az idegen, mint a villám, megint előtte termett. Úgy tudott az cikázni, mint a fecske, mikor szúnyogra vadászik. Nem volt mit tenni, köszöntötte Máté illendően, aztán várta mi sül ki ebből.

- Adjon Isten, Atyafi! Mi járatban van errefelé?

- Én bizony hozzád jöttem, Haragvó Máté, hogy karácsonyra megajándékozzalak - felelte az idegen, és megemelte a kucsmáját.

Na, hátra is hőkölt Máté menten, mert a kucsma alól két hegyes kecskeszarv villant elő. Tudta már kivel áll szemben. Ez bizony rosszabb, mint egy haramia, ez maga az ördög!

- Évek óta hallgatom, ahogy magad körül mindent és mindenkit a pokol fenekére küldesz - mondta az ördög. - Megtetszett ez nekem, hát úgy döntöttem, hogy ezévben nálad töltöm a karácsonyt.

- Jó kis ajándék - hümmögött az emberünk.

- Jó bizony - vihorászott az ördög. - Tudod, ilyentájt unalmas az élet a pokolban, mert az emberek karácsonykor úgy tesznek, mintha erősen szeretnék egymást. Hanem az idén, úgy hiszem, jól fogok szórakozni. Tudd meg, mostantól bárkit, vagy bármit a pokolra küldesz, nekem csak suhintani kell egyet a levegőbe a korbácsommal, és az átkod nyomban valóra válik.

Ahogy ezt elmondta, a nyomaték kedvéért az ördög meglengette a bőrszerszámot a kezében. Csakugyan nem volt az más, mint egy kilencfarkú korbács.

No, főhetett szegény Haragvó Máté feje, mert ellent mégsem mondhatott az ördögnek. Ki tudja, milyen gonosz varázslatra képes az. Végül azt gondolta, ha csak a karácsony pár napjáról van szó, azt valahogy majd csak kibírja nagyobb átkozódás nélkül.

- Jól van, te pokolfajzat - felelte fennhangon. - Vendégül látlak én, szívesen. Hanem cserébe ígérd meg, hogy csak az ünnepekre maradsz, a családom előtt pedig eltitkolod a kiléted! És ha egyszer majd eltakarodtál tőlem, soha többé be nem teszed a lábad a portámra!

Ebben megegyeztek. Kezet is ráztak rá, áldomást is ittak, aztán útnak eredtek. Amint befordultak Haragvó Máté portájára, szaladt feléjük a Bodri kutya. Megérezhette, hogy az idegen rosszban sántikál, mert csaholva nekirontott, majdnem ledöntötte az ördögöt a lábáról. Megijedt Máté, hogy még megharagszik rá a vendége, vagy ami még rosszabb, leesik a kucsmája, s kiderül akkor, kiféle, miféle.

-Ne te, ne! - rivallt rá a kutyára. - Takarodj a helyedre! Hát mi ütött beléd, hogy az ördög vigyen el!

Abban a szempillantásban már csattant is az ördög kezében a korbács, s az ugatásnak nyomban vége szakadt. Bizony, halotti volt ez a csönd, mert szegény állatból egyéb sem maradt, csak egy kis fekete füstfelhő, az is hamar szertefoszlott.

- Látod, ilyen egyszerű ez - kacagott kajánul az ördög. - Remek mulatság lesz ez a karácsony.

Szegény Haragvó Máté persze, hogy nem így gondolta. Lám, még a házba sem értek be, és már eljárt a szája. Hát mi lesz vele így még három napon át? És főként mi lesz a feleségével és a gyerekekkel?

Időközben előkeveredett a házból az asszony, feltűnt neki a haragos ugatás, és utána a nagy csönd. Kérdezte is, a Bodri hová lett.

- Meglátott egy macskát és üldözőbe vette, majd visszajön estére - mondta Máté.

Aztán bemutatta az idegent, mint gyerekkori jó barátját, kinek éppen nincs fedél a feje felett. Meghívta hát, töltse náluk az ünnepeket.

- Egy szájjal több, vagy kevesebb már nem számít - legyintettaz asszony.

Előjöttek közben a gyerekek is. A lányok fogták a fenyőfát, amit apjuk hozott, és felállították a tornácon. Elkezdték díszíteni szalagokkal, meg dióval.

A fiúcskát az a különös szerszám érdekelte, amit a vendég kezében megpillantott.

- Ez fiam, egy ostor, csak másforma, mint amit mi használunk - mondta neki az apja.

- Úgy van - helyeselt az ördög. - Mi felénk az a szokás, hogy a karácsonyt kucsmával a fejünkön ünnepeljük, s egész álló nap csattogtatunk az ostorunkkal. Ettől a szokástól itt sem akarok eltérni.

Azzal suhintott megint egyet a korbácsával Haragvó Máté nagy rémületére.

Végre bementek a házba, leültek a konyhában. A tűzhelyen már főtt a töltött káposzta, a kemencében meg sült az illatos ünnepi mákos kalács.

- Jó meleg van itt, bár ismerek ennél melegebb helyeket is - jegyezte meg az ördög.

- Hát az merrefelé volna? - kérdezte az asszony.

- Jó messze van az, de majd egyszer, tán nem is sokára, megmutatom!

- Melegnek meleg van, de egy pohár bor még jobban felmelegítene - terelte másra a szót a ház gazdája.

Kihozott egy demizson bort a kamrából, és kitett két poharat az asztalra. Hanem az egyik pohár csorba volt, és megvágta vele az ujját. Olyan dühbe gurult ettől Haragvó Máté, hogy rögtön megfeledkezett mindenről, s dőlni kezdett belőle a szitokszó.

- Ej, a nemjóját, aki nem vigyázott, mikor ezt a poharat mosta! S ha már eltörte a gyalázatos, minek rakta a szekrénybe? Hogy vinné el az ör... ör... ör... öreganyám magához egy hétre, hogy megtanítsa rendesen mosogatni!

Készítette már az ördög a korbácsot, de aztán lehanyatlott a keze, mert Máté az utolsó pillanatban csak észbe kapott, s nem szólta el magát.

Iszogatták a bort, közben az asszony kavargatta, kóstolgatta a káposztát. Úgy érezte, kell még bele egy kis só. Nyúlt a sótartó után, hát az megbillent, és a porcelán fedele leesett a földre. Kapott a fedél után, közben a só mind beleömlött a fazékba, a finom káposzta odalett. Most lett csak igazán mérges Haragvó Máté!

- Ej, az ördögbe is, ki látott már ilyen ügyetlenséget? - kiabált magából kikelve. - Így tönkretenni a drága ebédet! A pokolra veled, te... te... te haszontalan sótartó!

Hát az ördög megint hoppon maradt. Csattintott ugyan a korbáccsal, ha már felemelte, de az asszony helyett csak a sótartó vált kámforrá.

Csakhamar elpárolgott az ember dühe, kivitte a káposztát a disznónak, még tréfálkozott is hozzá.

- Most megeszi a malac a káposztát, de vízkeresztkor majd mi esszük meg a malacot, így végül a káposzta is jó helyre kerül.

Hogy éhen ne maradjanak, gondolták, megvágják a kalácsot, majd sütnek holnap másikat.

Míg az ebéd ideje volt, szörnyen uralkodott magán Máté. Igaz, így is az enyészeté lett közben a törött lábú szék és az útban felejtett cirokseprű, ment mind a Bodri meg a sótartó után. Nagyobb baj azonban szerencsére nem történt.

Ebéd után, mikor az ördög már eltelve heverészett a lócán, az asszony szerét ejtette, hogy félrehívja az urát és kérdőre vonja.

- Hát miféle vendéget hozott ide kegyelmed? Mióta itt van, sorra tűnnek el a dolgok a házból. Csak nem valami tolvajt fogadtunk magunk közé?

Mit volt mit tenni, az ember töredelmesen bevallotta a feleségének, hogy így meg úgy, ez bizony maga az ördög, s jobban teszi, ha a Bodrit se nagyon várja haza vacsorára. Elmondta végül az egyezséget is.

- Hát, ha így van, mihamarabb vissza kell küldenünk oda, ahonnan jött - jelentette ki az asszony.

- Hogy gondolod ezt, szerencsétlen? - horkant fel Máté. - Még magunkra haragítod, aztán mindünket elemészt dühében.

- Bízza azt csak rám, kedves uram - felelte az asszony. - Hanem többet kend már ne igyon, mert a kapatos ember könnyen olyat mond, amit nem akarna. Töltse inkább a bort mind a vendégébe, maga meg boruljon az asztalra, mintha már aludna!

Nem tudta, Haragvó Máté, mit tervez a felesége, de nem ellenkezett, nem is igen mert volna. Mert igaz, hogy a hangja nagy volt ennek az embernek, de jobban tartott az asszonyától, mint magától az ördögtől. Hát töltögette szorgalmasan az ördög poharát borral, s mikor a demizson kiürült, rádőlt az asztalra, és horkolni kezdett. A Jóisten se mondta volna meg, nemhogy az ördög, teszi-e magát, vagy tényleg alszik.

Időközben beesteledett. Hívta akkor az asszony a fiát, hogy segítsen neki.

- Gyere csak, Jancsikám, itt egy vödör, hozzál vizet a kútról! Megmelegítjük, aztán mind megmosakodtok a dézsában, mert holnap ünnep lesz!

Kezébe nyomta a fiúcskának a vödröt, de közben a fülébe súgta, hogy csak félig merítse meg a kúton, és aztán nagyon óvatosan hozza, ki ne ömöljön egy csepp se.

Szófogadó gyerek volt a Jancsika, mindent úgy tett, ahogy az anyja mondta. Térült-fordult, meghozta a fél vödör vizet. Hanem az anyja, mikor meglátta, keményen ráripakodott.

- Ej, te haszontalan! Hát nem egy pohár vízért küldtelek, hanem hogy egy vödörrel hozzál! Biztosan kilötykölted útközben, mert mindig máson jár az eszed!

Felrakta a vödröt a tűzhelyre melegedni, aztán mézes-mázos hangon az ördöghöz fordult, aki a sok bortól akkor már kezdett laposakat pislogni.

- Látja jóember, ilyen mihaszna gyereket neveltem. Nem tud semmit rendesen elvégezni, mind kilötyögtette a vizet. Hát nem tenné már meg, ha meg nem sértem, hogy hoz még egy vödör vizet a kútról? Az uram már alszik mélyen, őt nem kérhetem.

Gondolta az ördög, jót fog tenni egy kis friss levegő, hát felkapta a másik vödröt a sarokból, és elment ő is a kútra. Azt nem tudta, hogy azért állott a sarokban az a vödör, mert lyuk volt az alján. Mire hazaért, ebben a vödörben is alig maradt valami, a víz nagy része elcsurgott útközben. De az ördög olyan kótyagos volt, hogy ebből semmit sem vett észre.

Az asszony szépen megköszönte a fáradságát, és hozzáöntötte a vizet a többihez. Sóhajtozott aztán egy sort, hogy nagy ez a dézsa, kellene még egy kis víz. Addig-addig sopánkodott az asszony, hogy az ördög fordult még vagy háromszor a lyukas vödörrel.

Mikor megvolt a mosdás, aludni tértek. Az ördögnek a kemence mellett ágyaztak, mert panaszkodott, hogy fázós. Reggel Haragvó Máté arra ébredt, hogy a felesége bökdösi az oldalát a dunyha alatt.

- Ej, kedves uram, keljen már fel, hasogasson egy kis fát, fűtsük fel a kemencét! Itt az ünnep, a ház meg hideg, mint a pityókaverem. Nézze, az ablak is csupa jégvirág.

- Hagyjál már, asszony, majd befűtünk délben - morogta Máté, és átfordult a másik oldalára.

- De mi lesz, ha a hideg miatt megorrol a vendég!

Felpattant erre Máté szeme, kiugrott az ágyból, mintha darázs csípett volna az ülepébe.Tényleg borzongató hideg volt, keményen fagyott az éjszaka. Felhúzta a csizmát, felvette a subáját, fogta a fejszét, és elindult a ház mögé. Igen ám, de ami vizet este az ördög a vödörből kifolyatott, az mind lefagyott az éjszaka. Alig tette ki lábát Máté a házból, azon nyomban hanyatt vágódott a jégen. Hiába, hogy fényes nappal volt, a csillagos eget látta maga felett a fájdalomtól. Haj, nem gondolt ő akkor sem emberre, sem ördögre, szörnyű átkozódásba kezdett.

- Hogy nyílna meg a föld az alatt, aki ide a vizet kilotykolta! Hogy süllyedne a pokol legmélyebb bugyrába, de úgy, hogy soha ne tudjon onnan visszatérni!

Felriadt az ördög a kiabálásra, dörzsölte a markát, hogy most végre viheti magával a Jancsikát az örök kárhozatba. Kiugrott a vackából, és nagyot rittyentett a korbáccsal a levegőbe. De bizony, már a csattanást sem lehetett hallani, mert megnyílt az ördög lába alatt a föld, s elnyelte őt a korbáccsal együtt. Csak egy kis kénes szag keserítette utána a ház levegőjét.

Nem is tért vissza többé, ahogy megígérte. Mert nehéz az ördöggel jó üzletet kötni, de amire egyszer a szavát adja, azt meg nem szegi. Mondják, Haragvó Máté is jobb ember lett, egyesek szerint soha többé nem átkozódott. Ezt nem tudom, de hogy azon a karácsonyon egy rossz szó ezután már nem hagyta el az ajkát, az egészen biztos.


Hubakolosanyu

Fehér tulipán

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy csodás kis virágoskert, tele szebbnél szebb kisvirággal. Tavasszal csodájára járt mindenki, aki látta.

Mivel évről - évre egyre több virággyerek született, egy idő után szűkösnek bizonyult a kicsi kertecske, ezért egy nap azt mondta a tulipánmama a fiainak:

- Kedves hagymácskáim. Nagyon szűkösen élünk már itt, nincs elég enni- innivaló a földben, így jövő tavasszal nem tudunk virágot bontani. Menjetek, induljatok el ősszel szerencsét próbálni, keressetek egy új tágas otthont, ahol majd nyugodtan virágozhattok mindenki örömére. Maradjatok együtt, legyetek mindig jó testvérek, vigyázzatok egymásra.

Így is lett. Búcsút vett a hét kicsi hagymácska és elindult világot látni, új otthont keresni. Mentek mendegéltek kertről- kertre jártak, lesték hova fészkelhetik be magukat. De minden kiskert szűknek bizonyult. Már nagyon hűvös őszi idő volt, fáztak a kis virághagymák, sürgősen földbe kellett bújniuk a hideg ellen. Már egészen elkeseredtek, mikor végre egy keskeny de szép kis kertre találtak. Úgy döntöttek itt maradnak. De akárhogy helyezkedtek, sehogy sem fértek el mind a heten. Csak hatuknak volt kényelmes a kis napsütötte kertecske. Ezért a hat legidősebb színes tulipánhagyma így szólt a legkisebb fehér hagymácskához:

- Mi itt maradunk, de te már nem férsz el, menj és keress magadnak másik kertet! Tavasszal mi színes tulipánok leszünk, mindenki bennünket fog csodálni, rád úgysem lesz kíváncsi senki. Hord el magad - zavarták el a rémült kis virághagymát.

Félt szegényke a goromba testvéreitől, futásnak eredt. Sírva szaladt, ahogy csak a lába bírta. De nem jutott messze. A fáradtságtól összeesett a kerítés tövében és elaludt. A szél megsajnálta, felkerekedett, és puha földdel betakarta meg ne fázzon szegényke.

Telt múlt az idő, ősz után jött a zord tél. A virághagymák mélyen aludtak a földben. Aztán a hosszú tél után a napocska elkezdte simogatni, csiklandozni a földet. Megérezték a színes virághagymák az első napsugarakat és egymás után dugták ki fejecskéjüket a földből. Nyújtózkodtak, sütkéreztek, élvezték a napocska cirógatását. Rövidesen virágot bontottak sorra. Büszkén sorakoztak a kiskertben mind a hatan. Mivel a kicsi fehér tulipánhagyma a nagy kőkerítés tövében lelt menedékre, árnyékban volt. Nem érte el őt eléggé a napsugár. De azért ő is küzdött, ásott kicsi kezeivel ahogy csak bírt, és lassan, óvatosan kikukucskált a földből. Meglátta testvéreit, akik már pompásan virítottak, a kiskert díszei voltak. Elszégyellte magát a kis fehér tulipán, félénken bújt meg a kerítéshez lapulva. A nagytestvérei észrevették. Jól kinevették, kigúnyolták. A színes tulipánok amilyen gyorsan kinyíltak a korai napsütéstől, olyan gyorsan hullajtották le szirmaikat a melegtől és kopaszon ácsorogtak a kertben.

Telt múlt az idő, eljött május első vasárnapja. Reggelre a fehér tulipán is virágot bontott. Dél előtt két kisfiú, Huba és Kolos szaladt ki a kertbe. Boldogan kiáltották:

- Ott egy tulipán! De szép! Adjuk oda anyának.

Odaszaladtak, óvatosan levették a fehér virágot és bevitték a házba. Ott izgatottan odaálltak anyukájuk elé, és boldogan köszöntötték őt anyák napja alkalmából kis versekkel és a fehér tulipánnal. Az anyukájuk örömében sírva fakadt. Megölelte, megpuszilta kisfiait és megköszönte a gyönyörű ajándékot.

A fehér tulipánt vázába tette az asztal közepére. Ő lett a lakás legszebb dísze. A színes tulipánok irigykedve nézték testvérüket az ablakon át.

KŐVÁRI LILIÁNA

Fáklya története

Egy vulkán belsejében, létezett egy külön világ, ahol élt egy különleges lófajta: a tűz ló. Őt a lángok éltették. Ez a vulkán, egyszer kitört, így a világa megsemmisült. Az egész sziget úszott a lávában. A lángoló ló elvágtatott. Veszélyes volt neki ez a helyzet hisz egy ilyen állatot mint ő, nem láthat meg senki. Ha az emberek megtudják hogy létezik, akkor a többi fantázia lényt is elkezdik felkutatni, végül kiirtják az összes fajt. A tűz lónak Fáklya volt a neve. Új menedéket kellett keresnie ahol nem találják meg. Az ő helye egy különleges világban lett volna, ott, aminek lakosai felülmúlják a halandók képességeit. Hisz Fáklya is ilyen teremtmény volt. Egy ló, ami a tűz erejét uralta. Egy tűzsörényű lángokból álló paripa. De ő abba a világba nem mehetett ahova tartozott, mert ő egy alvilági lény, ezért nem fogadják be. Fáklya ugyan nem akart rosszat senkinek de őt attól még nem engedték be. Az alvilág kapuja, ahonnan jött, abban a vulkánban volt ami kitört. A kapu viszont megsemmisült. Fáklyának még egy átjárót kellett keresnie.

- Elegem van már! Sehova se fogadnak be, és amikor találok egy helyet ahol élhetek az is beomlik. Remek.. - Fújtatott mérgesen. Napokig sétált míg el nem hagyta a szigetet. Nem jutott tűzhöz és állandó melegséghez. A testéről kezdtek eltünedezni a lángok. Hosszas keresgélés után talált egy másik szigetet, de vulkán nem volt rajta. Fáklya elgondolkozott azon, hogy minek kutat egy olyan hely után ahol nincs senki csak ő maga, viszont itt van előtte a lehetőség, hogy felfedezzen egy új világot. Egy barátra vágyott. Akkor ez a világ szelídebb lenne, és az élete is könnyebb. Úgy határozott hogy körülnéz. Nyár volt. Hőség. Ugyan nem akkora, mint a vulkánban, de több volt mint a semmi. Fáklya talált egy tanyát. Ahol rengeteg állat volt. Kutya, macska, ,és volt egy olyan állat is, ami eléggé hasonlított rá ,csak nem lángolt és fehér volt a szőre. Fáklya ezt gondolta magában - Netán az egy másik ló? Hmm...szerintem megpróbálom közelebbről is megnézni. Így is tett. A tanyát egy erdő ölelte körbe, így ott közlekedett hogy ne vegyék észre. A fehér ló békésen legelészett. Ott ugrándozott körülötte valamilyen pásztorkutya is, a kerítésen meg egy foltos cica feküdt. Fáklyának tetszett a látvány, ő is közéjük akart tartozni. - Mint egy kis család. DE jó lenne ha én is köztük lehetnék! A karám mellett egy kis tanyasi ház és egy istálló volt. A házból kijött egy férfi. Fáklya megijedt és ijedtében megugrott, felégetett egy fát, ami a karámra dőlt, és elkezdte perzselni.

- Jaj, ne! Mit tettem, most mit csináljak? Segítenem kell rajtuk, nem hagyhatom hogy elégjen az otthonuk! - Így hát kifutott az erdőből hogy segítséget szerezzen. A gazda nem esett kétségbe, tudta mit kell ilyen esetekben tenni azonnal cselekedett is.Nem sok rész égett le a karámból, de ami leégett, azt fel kellett újítani. A gazda ennek nem örült.

- Rettentő bosszantóak ezek az erdőtüzek! Hányszor kell még felújítanom ezt a karámot? El fogunk költözni innen!... Eközben Fáklya visszatért egy vödör vízzel a szájában, de mire odaért már nem volt ott a tűz.

- Ez érdekes hova tűnt a tűz? Mindegy, még történhet ilyen baleset, jobb, ha nálam marad ez a kis víz. - Fáklya visszament és bement a tanyára bocsánatot kérni. Tudta, hogy nagy kockázatot vállal, de ő egy becsületes ló volt. Így hát odament a fehér lóhoz. A kutya már jelezte, hogy a tanyán betolakodó van. Ezért ugatott, és odament Fáklyához.

- Hé, te mit keresel itt, mi és ki vagy?

- Én csak.. bocsánatot akartam kérni tőletek.

- Tőlünk? Miért?

- Azért mert... én voltam az, aki a tüzet okozta ne haragudjatok! Mikor megláttam az embert megijedtem és véletlenül meggyújtottam az egyik faágat. Még vizet is hoztam, hogy segítsek eloltani.

- Hmm.. látom te jó lelkű vagy, hisz ki akartad javítani a hibádat. Ezt nagyra értékelem. A kárt, amit okoztál viszont nem! Nem tudom hogy oda merjelek-e engedni a gazdám és a barátaim közé. Bár, mondjuk, van egy megoldás. Ha elvesszük a lángoló erődet.

- Én is próbálkoztam sokszor, de ez sajnos nem ilyen egyszerű.

- Dehogyis nem! Add ide azt a vödör vizet!

- Akkor meghalok, ha rám öntöd azt! - kiáltott riadtan Fáklya.

- Nem, bízz bennem! - A kutya ráöntötte a vödör vizet Fáklyára. Szép lassan eltűntek róla a lángok és kezdett feltűnni a szőrének az igazi színe. Fekete volt és fényes. Fáklya nagyon rácsodálkozott!

- Ez, ez ámulatba ejtő! Honnan tudtad hogy ez be fog válni? - A kutya a fehér ló felé nézett és kacsintott. - Onnan hogy nem először csinálom ezt.

- Kávé! - A férfi már hívta is a kutyát.

- Most jön a gazdám, megpróbálom rávenni hogy fogadjon be téged. - Kávé úgy is tett, a gazda el is fogadta Fáklyát, és idővel vettek egy sokkal nagyobb tanyát ahol már nem volt erdő. Végül Fáklya új barátokra talált, és többé soha nem volt magányos.

Gani Zsuzsanna

A Föld kincseinek ura

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy testvérpár, akinek nem akadt párja a nagyvilágban. Hogy miért is? Erről szól ez a mese, most jól figyeljetek!

Egyszer régen, nagyon régen a Kerekerdőn túl, élt egy asszony az urával egy takaros kis házban. Volt nekik két gyermekük. Egy fiú és egy lány. Már kisgyermek korukban kitűntek társaik közül szorgalomban, ezért mindenki nagyon szerette őket. Tekintetükből őszinteség sugárzott, mosolyuk, kedvességük ártatlan volt. A fiúnak feltett szándéka az volt, hogy ő legyen a Föld kincseinek ura, ezért mindent elkövetett azért, hogy minden útjába kerülő akadályt legyőzzön erős akaratával a cél érdekében. Húga gyakran mondta is neki: - "Az őszinteség, a becsület a bátrak erénye"! - Segített is bátyjának, amiben csak tudott. Egyre jobban gyarapodtak, szépen gyűlt a pénzecske a háznál, örültek is, hogy szüleiket megsegíthették. Egyszer csak azt mondta Matyi: - Édes szüleim, kedves húgom, most nyakamba szedem a világot, hogy tapasztalatokat gyűjthessek! - Rendben van! - egyezett bele a családja. Testvérem, én itthon maradok-mondta Manna, hogy a szüleim segítségére lehessek! Csomagolt Matyinak egy kis útravalót a hosszú útra. Édesanyja átölelte, megcsókolta és édesapja pedig még ellátta őt néhány jó tanáccsal is. Ezt követően útnak indult. Ment, mendegélt országokon keresztül, hegyeken, völgyeken át, ment éjszaka és nappal, ment napkeltekor és napnyugtakor, ment jobbra és balra, hegyre fel és völgybe le. Sokat látott és tapasztalt. Dolgozott ácsként, majd vízhordóként egy gazdag családnál, keresett is becsületesen, majd dolgozott a szántón egy tehetős családnál. Aztán ment tovább melegben és ment hidegben. Addig ment, mendegélt, míg egy erdőhöz nem ért. Ott egyszer csak meglátott egy hajlott hátú öregasszonyt, aki botjára támaszkodva rőzsét cipelt, hisz már beállt az ősz, a fákról egyre jobban hullottak az elszáradt rőt színű levelek, szükség volt a tűzifára. Illedelmesen köszöntötte az asszonyt - Jó napot kívánok! Segíthetek? - kérdezte az ifjú. Igen! - válaszolta a néne. Becipelte a sok rőzsét a kandalló mellé, majd leültek beszélgetni. Elmondta az asszonynak, hogy mi célból kelt útra. No, te legény - mondta a néne -, jó tett helyébe jót várj! Nesze, adok neked három üveggolyót mind a három bűvös golyó, és a legcsodálatosabb dolgokat rejti magában. Matyi ezt követően megkérdezte tőle, hogy neki adná-e a három üveggolyót. A néne neki adta szívesen. Mi van benne? - kérdezte a fiú kíváncsian. - A Föld legfontosabb három kincse! - felelte a jósnő. - A Föld legfontosabb három kincse? - kérdezett vissza az ifjú. - Igen! - válaszolta az öregasszony. -De jól vigyázz rá! Adok mellé neked egy lovat is, egyetlen egyszer jó hasznodra lesz. - felelte. - Nagyon fogok rá vigyázni! - mosolyodott el Matyi, majd megköszönte, s elbúcsúzott a látnoktól. A fiú tovább indult a fényes szőrű, fekete lóval. Egyszer csak meglátott egy hatalmas parlagon heverő földterületet. Akkora volt, hogy nem látta a végét. - Na! - itt fogom megvalósítani az álmomat- gondolta és elővette az üveggolyókat. Nézte, nézte őket, közben hosszasan töprengett és egyre jobban elmosolyodott. Elkezdett ásni. Egyszer csak sok-sok ismerős ember jelent meg, akik egykor társai voltak a gazdag családnál, ahol ő vízhordóként dolgozott. Emlékeztek rá, hogy milyen pontos, becsületes, szerény ember volt. A kismadarak vitték a hírt szerte a világban, hogy Matyi kutat ás. Ezt hallva siettek a segítségére. Kiástak egy hatalmas gödröt, és ivókutat építettek. Matyi megköszönte a segítséget, társai elbúcsúztak tőle és visszamentek az uraság földjére. Elővette a második üveggolyót, nézte, nézte közben hosszasan töprengett és egyre jobban elmosolyodott. Aztán készített egy kocsit, amit a nemrégiben kapott lova után kötött és baltájával elindult a távoli erdőbe, ahonnan szép, egészséges szálfákat gyűjtött. Mire visszaért a sok- sok fával, meglepetten tapasztalta, hogy ott várták az ács korában megismert társai. Emlékeztek rá, hogy milyen pontos, becsületes, szerény ember volt. A bogarak, rovarok vitték a hírt szerte a világban, hogy Matyi házat épít. Ezt hallva siettek a segítségére. Közös erővel takaros és tág házikót építettek, a tető nádból készült, fala vályogból. Az ablakokba gyönyörű muskátlik kerültek. Többen magukkal hoztak virágmagokat, magoncokat, amiket a ház köré ültettek. A fiú nagyon boldog volt, érezte az önzetlen segítséget. Matyi ezt megköszönte, társai elbúcsúztak tőle és visszamentek az uraság földjére. Elővette a harmadik üveggolyót, nézte, nézte közben hosszasan töprengett és egyre jobban elmosolyodott. Lovaskocsijával elment az igen távoli Tülkös tehén nevű gazdaságba, ahonnan tehéntrágyát hozott azzal jó vastagon megtrágyázta a földet. Mire befejezte, meglepetten tapasztalta, hogy ott várták társai, akiket már korábban megismert, akkor amikor a szántón dolgozott egy tehetős családnál. Emlékeztek rá, hogy milyen pontos, becsületes, szerény ember volt. A szél vitte a hírt szerte a világban, hogy Matyi búzát ültet. Ezt hallva siettek a segítségére. Matyi megköszönte a segítséget, társai elbúcsúztak tőle és visszamentek az uraság földjére. A fiú ekkor leült egy korhadt farönkre és nézte a három üveggolyót. Közben az eső csendben eleredt. Esett és esett, de ő nem mozdult, pedig az esőcseppek gurgulázva peregtek le arcán, ruháján. Jól esett neki. Majd, amikor elállt szivárvány jelent meg az égen. Hirtelen felsütött a Nap, de már csak egy kis időre. Hamarosan a fák közt bukott le, megpihent a széllel együtt. Az égbolt már narancs- vörös ruhát öltött. Már a levelek sem bólogattak, szótlanul édes álomba szenderültek a trillázó madarakkal együtt, ahogy Matyi is. Mikor felébredt, már magasan járt a Nap, s gyengéden szórta a sugarakat. Aztán arany-okker lett a rét, a mező, egy fényes napsugár még átfurakodott a fák ágai között, s kicsalogatta a mámoros pacsirtát. Lám, lám arany színben úsztak a fellegek, tölgyfa mögül egy agancs kandikált, zörgött, zizzent, ahogy a szarvas előbújt, avar alól sündisznó kukucskált. Matyi még látott szállni egy dalos rigót, szél szárnyán röppent, suhant sebesen, s vele mozdult a mező, a rét, a kert, levelek peregnek ütemesen. Ekkor nyakába szedte a világot és elment a szüleiért, és Mannáért. Az ottani kis házukat eladták, majd visszatért családjával együtt birtokára. Hej, Istenem, hogy örültek az öreg szülei! - Lám, lám - mondta az édesapja -, mégis megtaláltad a legdrágább kincset, édes fiam! Elmúlt az ősz, zord, kegyetlen, fogcsikorgató tél lett, tűhegyes fogakkal vicsorgott a fákon a zúzmara, hosszú jégszakáll nőtt az ereszeken. Aztán előbújt az első napsugár, kicsalogatta a hóvirágot, az ibolyát, a tulipánt, pattantak a rügyek, virágba borultak a fák, csicseregtek a madarak. Matyi birtoka a kétkezi szorgos munkától és húga segítségétől egyre szebb és szebb lett. Messziről jöttek csodálni csodás birtokát. Aztán jött a nyár, a hatalmas mezőn lengedezett a kalász. Nagy forróság volt abban az időben, lángra is kapott a hatalmas búzatábla. Mire észrevették jócskán leégett a termés pedig épp a tűz előtt akarta learatni a gabonát. Ekkor jutott eszébe a fiúnak a jós öregasszony szava: "Egyetlen egyszer jó hasznodra lesz" - a lóra értette. A fiú gyorsan odament a lóhoz- bár nem tudta miben is tudna az neki segíteni, de nem talált hirtelen más megoldást, vödörrel ekkora tüzet eloltani bajos dolog lett volna. Legnagyobb meglepetésére a ló emberi hangon a fülébe súgta: - A földeden túl levő szomszédod nagyon megirigyelte azt, amit te a két kezi munkáddal elértél és ezért gyújtotta meg egy apró szikrával a búzaföldedet. Gyorsan segítek neked ellentüzet csinálni, hogy nehogy még nagyobb legyen a kár. Azzal kitátotta a száját, s azon nyomban tüzet okádott a másik irányból a lángokkal szemben. Matyi tátott szájjal bámulta. Szerencsére hamar megszűntek a kicsapódó lángnyelvek, a lángfal. A fiú megköszönte a táltos, - mert igen, az volt! - segítségét, elbúcsúztak egymástól, majd a táltos nekiereszkedett a levegőnek, felszállt, mint a madár, aztán repült, ébenfekete szárnyait szétterjesztve szinte hasította a levegőt, szállt a szélnél is sebesebben, s egy jó szempillantás nem telt bele, már el is tűnt az égről. A szomszéd bocsánatot kért Matyitól, - szánta- bánta bűnét, - aki természetesen megbocsájtott neki. Az idő közben repült, mint a gondolat.

Hamarosan ugyanúgy nézett ki a birtok, mint annak előtte, ahol Matyi volt a Föld kincseinek az ura. Övé volt a búza, a víz és az éltető Nap. Így volt mese volt. Ha nem hiszed, járj utána és Matyi még ma is él, ha meg nem halt.

REMETE RÉKA (9 éves)

A 2.c OSZTÁLY KALANDJA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy erdő és abban az erdőben voltak tündérek és manók.

Egy nap elment az erdőbe a zentai 2.c osztály piknikezni. Játszottak sokat, amikor is eltévedt az erdőben a négy barátnő: Hanna, Réka, Kinga és Blanka. Ahogy szökdécseltek, odaértek egy varázs fához és azon nyomban láthatatlanná váltak. A többiek keresték őket, de nem találták, viszont hallották, ahogy beszélgetnek. Megpróbálták kiszabadítani őket, de nem jártak sikerrel. A végén kiásták óvatosan a fát és így kiszabadultak a lányok.

Mielőtt hazaindultak volna, visszaültették közösen a fát.

CSILLÁMPÓNI

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy csillámpóni, akit úgy hívtak hogy Szivárvány. Volt neki egy barátnője, akit úgy becéztek hogy Virág. Nagyon jó barátnők voltak, minden este elmentek a csillámtóhoz, amelyben szivárványos sellők éltek. De éltek ott teknősök, delfinek és vizilovak is.

Egyik reggel felébredt Szivárvány, de nem akármire, hanem egy susogó hangra. Kiment megnézni, hogy van-e valaki kint, de nem volt. Reggel, miután megreggelizett a családjával, átment Virághoz játszani. A nagy játszásból hazafelé jövet Szivárvány meglátott a bokorban egy sötét árnyat. Közelebb ment, hogy megnézze, mi lapul a bokorban. Mikor odaért, egy fekete gombócot vett észre. Nem tudta elképzelni, mi is lehet az. Csak nagy tüskéket látott. Próbálta a patájával megérinteni, puha orrával megszagolni, de mindig fájdalom érte. Hamar rájött, hogy ez egy süni. Kis idő múlva a süni elődugta az orrát, és az orra alól előbukkant egy alma. Mivel a süni tudta, hogy a csillámpóni kedvenc csemegéje az alma, elfelezte az almát és együtt megették. Nagyon megszerették egymást. A póni elvitte új barátját a csillámtóhoz, bemutatta régi ismerőseinek. Igaz barátság alakult ki közöttük.

Ha a süninek több almája lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

ZSOLDOS ZALÁN ( 8 éves)

AZ ERDŐ NÉPE

Volt két nép, akik barátságban éltek.

De egy napon az egyik király magának akarta a másik népet is és ezért megtámadta a falut. A falu lakosai bemenekültek az erdőbe. Ott a fákra házikókat építettek. Csináltak maguknak fegyvereket is. A másik nép, az ellenség felfedezte a búvóhelyüket és megtámadta őket. Mivel csak kardjaik voltak, nem tudták legyőzni az erdőlakókat és így elvesztették a csatát.

Végre békében és nyugalomban élhettek.

A NAP, A HÓ ÉS A JÉG

A nap, a hó és a jég békességben éltek. De egyszer csak összevesztek azon, hogy melyiküknek örülnek legjobban az emberek.

A nap azt mondta, hogy neki örülnek legjobban, mert melegíti az embereket. A hó erre azt felelte, hogy neki örülnek legjobban a gyerekek, mert hócsatázhatnak és gyönyörködhetnek a szép hópelyheiben. A jég szerint neki örül mindenki legjobban, mert korcsolyázhatnak rajta.

Meghallotta ezt a szél, és így szólt:

- Mindhárman ugyanolyan fontosak vagytok az embereknek!

TOMIN BOTOND (8 éves )

MESÉL AZ ERDŐ

Egyszer történt, hogy a gonosz varázsló elvarázsolta az erdőt, és elhalkult az erdő. Nem csiripeltek a madarak, nem süvített a szél, nem zümmögtek a méhecskék, nem bőgtek a szarvasok. Az órákból napok, a napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek.

Egyszer a gonosz varázsló leejtette a pálcáját a kezéből. Hirtelen újra kopácsolni kezdett a harkály, zúgott a szúnyog, susogtak a levelek, brummogott a medve, sziszegett a kígyó, röfögött a vaddisznó, huhogott a bagoly, hegedült a tücsök, brekegett a béka, fütyült a rigó és daloltak a madarak.

Így történt, hogy az erdő visszakapta a hangját.

AZ ISKOLÁS KISEGÉR

Egyszer volt egy kisegér, aki betévedt az iskolába. Beült a padba, de nem látta a táblát. A ceruza farönk volt a kezében. A szünet volt csak az igazán veszélyes! A futkosó gyerekek majdnem ráléptek, sőt, az udvari cica is megkergette.

A fárasztó nap után hazafelé bandukolt, amikor találkozott az egérkirállyal.

  • Miért búsulsz, fiam? - kérdezte a király.
  • Hát azért, mert nem való nekem az iskola.
  • Ó, én ezen segíthetek! Gyere velem Egérházára, ott vár a Cincin iskola, ahol megtanulhatod az egérélet csinját-binját?

Így is tett a kisegér. Így lett ő egy okos nagy egér.

PRIBIĆEVIĆ TARA BLANKA (9 éves)


BÖBE ÉS RUDI MÓKUS KALANDJAI

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas tölgyfa. Ennek a tölgyfa mohás odújában élt két kismókus, Böbe és Rudi mókus. Ők testvérek voltak.

Egy őszi napon kint játszottak, mikor észrevettek egy csodaszép diót. Elkezdtek játszani, labdázni a dióval. Addig-addig dobálták a diót, hogy a sűrű erdő közepében találták magukat, ahol koromsötét volt. A dió eltűnt és ők nagyon megijedtek, hogy nem fognak hazatalálni. Böbe mókus hangosan sírt. Ekkor megjelentek az erdei manók, akik meghallották a keserves sírást. Rudi mókus elmesélte, hogy mi történt. A manók megsajnálták őket és visszavarázsolták a testvéreket az otthonukba. Ajándékul egy nagy zsák diót is adtak.

Most már nagy volt az örömük, otthon voltak és diót törögethettek. Még máig is él Böbe és Rudi mókus az erdő közepében.

A GYÓGYÍTÓ NAP

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Napocska.

Ez a Nap annyira fénylett, hogy az embereket, kik felnéztek rá, rögtön boldogság öntötte el. Így éltek vidámságban és elégedettségben. De egyszer egy nagy fekete felhő eltakarta a Napot. Egy kislány nagyon megbetegedett emiatt. Hiányzott neki a fényes Nap. Pár hét elteltével a csúnya, gonosz felhőt a Nap fényes sugara elzavarta. Újra boldogság lépett a városkába. A kislány is meggyógyult.

Ez volt hát az én mesém, igaz is volt, meg nem is.


CS. RAJNAI ZSUZSA

Fogtündér kalamajka

Időtlen idők óta mindenki tudja, de kiváltképp a vén anyókák, akik hosszú fabulákat mesélnek róla téli estéken, a pattogó tűz mellett, hogy élt egyszer egy vidám kis nemzetség, melynek tagjai bizony a fogtündérek voltak. Csodálatosan szép, mesés birodalomban, békésen éltek egymással az idők kezdetétől fogva az elementálok, szépen megfértek egymás mellett a jóságos, embereket segítő és a kissé gonoszabb, incselkedő, apró bosszúságokat előidéző lények is. Minden gyermek tudja, hogy a tündéreket nemcsak az emberek közelségében, házakban lehetett fellelni, hanem az erdőkben, tavakban, folyókban, hegyvidéken, mi több a föld mélyén is szívesen eléldegéltek. A mi mesénk főszereplői viszont az emberek világában, pontosabban szólva az apró gyermekek közelségében érezték jól magukat és láthatták el számukra mindennél fontosabb feladatukat. Tudjátok, kiről beszélünk? Hát persze hogy a fogtündérekről. Illangó, Villangó és Csillangó nagyon jó barátok voltak. Rettentően hasonlítottak egymásra, de a maguk módján mégis mindegyik különbözött a másiktól. Illangó igazi szemet gyönyörködtető látvány volt a maga kékeszöldesen fénylő szárnyaival, közelebbről megvizsgálni azonban csak nagyon kevés földi lénynek volt lehetősége, hiszen nevéhez híven pillanatokon belül elillant egyik helyről a másikra. Illangóról annyit jegyzett még fel a fáma, hogy igazán szívélyes, szelíd, barátságos és a gyermekek iránt érdeklődő kis fogtündér lehet. Villangót szintén festői szépségű, ragyogó, bájos kis lénynek ismerhetnénk meg, ha egy szempillantás alatt nem repdesne egyik tárgyról a másikra. Az ő létezéséről leginkább a segítőkészsége és nagylelkűsége ad tanúbizonyságot, illetve eme jó tulajdonságainak eredményei és jótékony tettei mutathatják meg a gyermekeknek, hogy Villangó járt náluk az éjszaka. A harmadik kis entitás neve Csillangó. Nyilván tudjátok is, mi a legjellemzőbb tulajdonsága. Igen, szüntelenül és kitartóan csillog-villog, sziporkázva meséli el történeteit és tündökölve adja elő újabb és újabb kalandjait. No, évszázadokkal ezelőtt Fogtündérfalván, ezen a megragadó, nem mindennapi és lebilincselő helyen kezdődött a mai történetünk is. Kora reggel minden kis tündérhez bekukkantott Ragyogó, a fogtündérek vezéregyénisége. A mai pirkadatkor is megbeszélte minden egyes kis teremtménnyel, hogy aznap milyen feladatokat kell ellátnia és milyen apróságoknak tűnő, ámde mégis kimondhatatlanul fontos részletekre kell szerfelett odafigyelnie. Illangóval kezdte a sort. Főhősünk ma Börnyefölde településre repül, hogy meglesse a gyerekeket, akik már érettek arra, hogy a fogacskáik kihulljanak. Illangó szerette mindig alaposan körbejárni a témát és elmélyülten, aprólékosan megismerni a csöppségeket, akiknek a legmegfelelőbb és leginkább hozzájuk illő ajándékokat szerette volna kiválasztani fogaikért cserébe. Villangót Dudásfalvára akarta küldeni Ragyogó. Az ő küldetése aznapra a következő volt: szemügyre kellett vennie, hogy a már kihullott fogú gyerekek mennyire örülnek a párna alá rejtett meglepetéseknek. Úgy gondolta, ez a leghálásabb foglalatosság, hiszen nincs is annál boldogabb és örvendetesebb időtöltés, mint látni a mosolygó csemeték derűs vidámságát. Csillangónak jutott a mai napon a legkeményebb és legnehezebb kötelesség, mégpedig elutazni az Északi-sarkra a Mikulás Játékműhelyébe és megbeszélni a manókkal, hogy kinek milyen apróságot készítsenek el. Hiszen ez egy mesésen különleges misszió lehet, vajon milyen oknál fogva ez a legkevésbé közkedvelt tennivaló a fogtündérek körében? Csakhamar el is mesélem Nektek ennek az évszázados, hosszú-hosszú időkre visszatekintő ellenségeskedésnek a történetét. A fogtündérek és a manók mindig is önzetlen, figyelmes és melegszívű lények voltak, amióta világ a világ. Míg a fogtündérek szorgosan tevékenykedtek Fogtündérfalván, a télapó manói is ugyanolyan dolgosan munkálkodtak az Északi-sarkon. Akadt azonban egyetlenegy kis manócska, aki különbözött a többiektől és több szeretett volna lenni társainál. Nem elégedett meg azzal a szereppel, ami neki jutott, becsvágyóan ki akart emelkedni a manók közül és a legfontosabb akart lenni mind közül. Így igyekvően, szinte már törtetően még jobban kezdte végezni munkáját és céltudatos szorgalmával elérte azt, hogy a Mikulás felfigyelt rá és kisvártatva ki is emelte őt a többiek közül. Ő vált a Mikulás legkedveltebb segédjévé, hamarosan pedig az ajándékgyár irányítójává. Ahogy teltek-múltak az évek, Dörrencs, mert ugye így hívták a Mikulás elsőszámú segítőjét, egyre magabiztosabbá és gőgösebbé vált. Hiúsága és önelégültsége nem vívott ki túl nagy közkedveltséget a manók körében, a fogtündérek is hamarosan tudatára ébredtek a változásnak. Ők is szembesültek Dörrencs fellengzős rátartiságával és önhitt pöffeszkedésével. Egyre nagyobb kihívást jelentett számukra az az egyszerű teendő, hogy megrendeljék a manógyártól a gyerekek jutalmait. Dörrencs folyton-folyvást okoskodott és mindent jobban tudott a fogtündéreknél, a jövőben már ő akarta kitalálni, hogy melyik lurkó milyen ajándékot kapjon. A fogtündérek kénytelen-kelletlen el kellett fogadják, hogy sajnos nem mindig azok a csomagok voltak az ajándékzsákban, amit kértek. Az a kisfiú, aki egy autónak örült volna a legjobban, memóriajátékkal kellett beérje, az a kislány pedig, akinek mindene a babázás volt, dominót kapott. Persze a fogtündérek érzékelték, hogy ez így nagyon nincs rendjén, egyre kevesebb elégedett és örömteli arcocskával találkoztak, de nem igazán tudták, mitévők legyenek. Tanácstalanságukban naphosszat tanakodtak az eshetőségeken, vegyék fel a kapcsolatot talán a Mikulással vagy személyesen keressék fel magát Dörrencset. Végül emellett a lehetőség mellett döntöttek. A játékgyár vezetője azonban vérig volt sértve, amikor felhozták neki a problémás témát. Egyszerűen nem akart tudomást venni arról, hogy a gyerkőcök enyhén szólva nem repesnek az örömtől azoktól az ajándékoktól, melyeket Dörrencs választott ki számukra. Szerinte ő igenis a legmegfelelőbb és legalkalmasabb meglepetéseket válogatja ki az apró emberpalántáknak. A fogtündéreknek sajnálatos módon sikertelenül kellett távozniuk az ajándéküzemből. Ezek után már nem volt kedvük felkeresni a Mikulást sem. No, de térjünk csak vissza Csillangó elintéznivalójához. Mielőtt fájó szívvel elindult volna a hosszú, fárasztó útra, úgy gondolta, kikéri két legbecsesebb barátja, Illangó és Villangó tanácsát is az ügyben. Mint utóbb kiderült, nagyon helyesen tette ezt. Ők hárman mindig is rendkívül jól együtt tudtak működni és remekül kiegészítették egymást, ez nem történt most sem máshogy. Hosszasan beszélgettek arról, hogyan tudnák a lehető legjobb úton megértetni a vezetővel, hogy az egész folyamat nem az ő rátermettségének a megkérdőjelezéséről szól, hanem a földi csemeték boldogsága forgott kockán. Több elenyésző, jelentéktelen ötlet közül végül kibukkant egy leleményes és frappáns elképzelés. Villangónak jutott eszébe, hogy egyszer előfordult már velük, hogy Illangó szépen, nyugodtan, a lehető legnagyobb harmóniával közölt vele egy olyan problémát, amely mindkettejük számára fontos volt, de valahogy hónapok óta nem jutottak közös nevezőre. Akkortájt mindegyik a másikban kereste és találta a hibát, valamint egyik sem volt hajlandó lemondani a másik javára valamelyik fontos kívánságáról úgy, hogy közben a saját kérése is teljesülne. Viszont abban az egy esetben mégis sikerült ezt megoldaniuk. Hogyan? Egyszerűen úgy, hogy Illangó idilli, békés magatartása nyugtató hatással volt Csillangóra is és képessé váltak egymásra odafigyelve, csöndesen, meghitt módon közölni szándékaikat, miközben arra is figyeltek, hogy a megszületendő megoldással mindketten a lehető legjobban járjanak. Szóval arra a következtetésre jutottak, hogy most is így kell cselekedniük. Csillangó megkérte Illangót, hogy kísérje el őt a mai útján, hogy a csemeték érdekében valóban jól sikerülhessen a megbízatása. Így is történt. Elhitték, hogy sikerrel fog járni küldetésük és ezzel a hatalmas hittel töltekezve, megfelelő mennyiségű energiával indultak útnak nem sokkal dél előtt. Dörrencs épp a munkáját végezte kis irodájában, mikor az egyik manó bekopogott hozzá.

- Főnök, vendégeid érkeztek Fogtündérfalváról.

Az irányító felemelte egy pillanatra a fejét, majd ismét belegörnyedt az akták tanulmányozásába. A küldönc nem tudta, hogy mire vélje a dolgot és ismételten szólt Dörrencsnek. Végül az biccentett egyet fejével, mely bólintás sejthetően azt jelenthette, az üzenetátadó beengedheti hozzá a látogatókat.

Csillangó és Villangó egymásra mosolyogva erőt merítettek barátságukból és bekopogtattak a vezetőhöz.

- Jó napot, kedves Dörrencs úr - kezdte meg beszédét Villangó - Szeretnénk egy fontos dologról beszélgetni Magával-folytatódott a beszéd.

Válasz azonban nem érkezett. Dörrencs úgy tett, mintha túlzottan is lekötné a hivatalos iratok vizsgálata, közben azonban azon elmélkedett, hogy milyen érdekes, remek érzés járja át testét-lelkét, mióta beléptek a szobába a tündérek. Régesrég érzett ehhez hasonlót, hajdanán történhetett ez, amikor még nem nevezte ki őt a Mikulás a játékgyár igazgatójának. Csodálatos melegség járta át testét és egyre kíváncsibbá vált, vajon milyen célból érkezhettek hozzá a tündék.

- Hallgatom a mondandótokat- ejtette ki könnyedén a szavakat.

Csillangó megköszörülte torkát, majd belevágott mondanivalójába.

- Kedves Dörrencs, azzal a céllal érkeztünk, hogy a manók és a tündérek, de legfőképpen a földi gyerkőcök érdekében megbeszéljünk egy igen jelentős kérdést Őméltóságával. Egészen pontosan arról lenne szó, hogy számunkra a kicsi lurkók öröme, jókedve és vidámsága a legfontosabb. Ha azt látjuk egy nebuló arcán, hogy boldog és kiegyensúlyozott, az mindennél nagyobb megelégedettséget nyújt számunkra, hiszen mi is együtt örülünk vele, illetve bizonyosak lehetünk afelől, hogy hivatásunknak megfelelően a lehető legjobban jártunk el- Illangó elhallgatott és várta Dörrencs reakcióját.

Dörrencs továbbra is jéghegyként viselkedett és nem tűnt túlságosan nyitottnak a témára, ám ekkor Villangónak varázslatos ötlete támadt. Elővett a batyujából egy fényképalbumot és a főnökhöz közelebb lépve elkezdte megmutatni a gyermekek boldogságát tanúsító gyönyörű képeket. Ebben a pillanatban hallottak is egy furcsa, elég hangos zörejt. Nem tudták mire vélni a dolgot, így a két tündér figyelmen kívül hagyta a hangokat. A továbbiakban viszont érdekes, jelentős változásokra lettek figyelmesek, ami a játékgyár fejét illeti. Valamiként megváltozott a viselkedése, kezdett furcsamód felengedni, mintha egy-egy mosoly is megjelent volna az arcán. Megkönnyebbülve beszéltek még néhány mondatot a kobolddal, mígnem az minden előzmény nélkül, hirtelen gyorsasággal belegyezett abba, hogy ezentúl visszaadja a jogot a fogtündéreknek, hogy ők maguk dönthessék el, melyik lurkó milyen ajándékot fog kapni. Az óriási boldogság, igazi örvendezés és felhőtlen vidámság időszaka következett ezután. Még maga Dörrencs is somolygott kicsit, majd percek múlva egyre inkább fülig ért a szája. Együtt be is mentek a játékgyárba és végigkísérve a fogtündéreket, Dörrencs már azon ábrándozott, hogy egy földi kisfiú milyen élvezettel veszi majd kezébe azt az autót, amit Villangó pont most helyezett a zsákjába. Mire zsúfolttá vált a tarisznya, szívük is megtelt örömmel. Hálával és köszönettel búcsúztak el a koboldtól, majd rövidesen hazafelé vették az irányt. Valóban nagy kő esett le a szívükről, hogy sikeresen tudták teljesíteni kötelezettségüket. Ekkor ugrott be Illangónak, hogy pontosan egy időre esett a szokatlan hangzavar Dörrencs irodájában és a kobold viselkedésében megmutatkozó változás kezdete. Ó, hogy ez idáig nem jutott az eszébe! Hiszen nem más volt ez a morajlás, mint a kő, mely leesett Dörrencs szívéről és messzire gurult, ami akkor telepedett rá, amikor makacs rátartiságával és fölényeskedő hozzáállásával elzárta a szívét a szeretet elől.

KÁSA FANNI LAURA

A cigányasszony és a szamara

Az óriási hegyek között zöld fákkal borított völgyben mesés falucskák húzódtak meg. Az itt élő emberek állatokkal és növényekkel foglalkoztak. Mintha itt megállt volna az idő. A falusiak az ókori szokásokat követve cserekereskedelemmel jutottak hozzá a szükséges dolgokhoz. Állatokat cseréltek el élelemre, vagy szükségszerű dolgokra vagy épp fordítva. Például egy termetes ludat egy jó üzleten el lehetett cserélni almára, mellé még kaphattak búzát, mákot, bort is. Épp egy ilyen helyszínen játszódott a történetünk is.

Ebben a völgyben lópatkó alakban helyezkedtek el a települések. Sok- sok falucska volt itt, az egyik községet Omázsnak hívták. A település nem nagy, úgy ötven - hatvan nádfedeles viskó, és egy piciny Isten háza, meg egy mély kutacska mutatta, hogy éltek itt emberek. Egy ilyen kulipintyóban lakott Fecska is. Fecska a híres cigányasszony. A háza falát talán csak a szentlélek tartotta össze, annyira rozoga volt. Egyetlen ablakában az üveg is meg volt repedezve. A tornáca is annyira recsegett- ropogott, hogy egész Omázs hallotta, ha arra ember fellépett. Ajtó gyanánt egy lepedő volt felaggatva az ajtófélfára, s azon a levegő szabadon ki-be járt. Az udvart derékig érő, valaha még fehér színű kerítés fogta közre, melyet az idő vaskerekei jól megedzettek. Az udvar dísze és tartozéka csupán Rozi volt. Rozi egy szép, nagy, szürke színű csacsi volt. Ez a jószág Fecska egyetlen tulajdonának számított. Ez nem volt valami dicséretes dolog errefele, hiszen itt mindenki dolgozott, voltak állataik, növényeik az itt élő embereknek. Ez alól Fecska jelentette az egyetlen kivételt, ő nem végzett semmiféle munkát. Ez viszont a cigányasszonyt egyáltalán nem zavarta, élt a saját maga világában. Minden hajnalban eljárt a közeli folyóhoz, ott kimosta földig érő, színes, fodros ruháit és derékig érő, fekete haját. Lecsutakolta poros lábait, melyen sohasem hordott lábbelit. Ráncos kezeivel megmosta szintén ráncos, öreg arcát. Ezen kívül, ha kedve úgy tartotta felseperte a házat és az udvarát. Most kérdezhetnétek, hogy ez a Fecska miből is élt meg? Az, az igazság, amilyen vén volt Fecska, olyannyira rafinált volt. S amilyen rafinált, dörzsölt volt a cigányasszony, olyan eszességgel rendelkezett a Rozi. Fecskának mindennap megvolt a betevő falatja, és a csacsinak is, ehhez viszont mindennap ugyanaz a csel kellett. Miután az asszony reggelente elvégezte a folyónál a dolgait, hazament, majd kivezette a Rozit az utcára. Elindult vele a faluról falura. Miközben sétált, s egy bottal hajtotta maga mellett a szamarát, ezt kántálta: - Cserélem szamaram, cserélem szamaram!

Aki ezt éppen meghallotta, és állat kellett neki, kiszaladt hozzá s megkötötték az üzletet. Miután elváltotta a csacsit, a cigányasszony hazament, és megette az árát. Hiszen mindig ételre, például almára, dióra, krumplira, körtére vagy lisztre, borra cserélte a szamarat. Rozi pedig az új gazdáknál mindig friss szénát, vizet kapott. Ez a csere jó esetben egy napig működhetett volna. S itt jött Fecska ravaszsága és Rozi eszessége. Mikor a csere napján eljött az este, Rozi kiszökött az új gazdáktól s a betanított utakon mindig hazaszökött az asszonyhoz. Így mindig jutott élelem az asztalra, s így sosem kellett Fecsának a csacsit örökre elcserélnie. A cigányasszony és a csacsi ezen a módon verték át az embereket. A rafinált Fecska még arra is ügyelt, hogy ugyanannak az embernek ne adja el még egyszer az állatkáját. A helyzetét segítette az is, hogy sok falu volt a völgyben, és sok ember lakta a településeket, sok árus is megfordult arra fele. Így nem emlékezhettek az asszonyra. Az emberek semmit nem gyanítva, azt gondolták, hogy éjjel ellopták vagy megette valami az új szerzeményüket, Rozit. A két cinkos több éven keresztül játszotta el ezt a cselt. Egyszer csak Omázs melletti faluba Nyícbe költözött egy gazdag ember feleségével. Hatalmas birtokokat, több házat, hektárnyi földeket vásároltak meg az új dúsgazdag emberek. Egy szép délelőtt épp ezeknek az embereknek háza előtt hajtotta el Rozit, kiabálta szokásos mondatát. A pocakos, bajuszos gazdag ember kiment az utcára és odakiabálta, hogy: - Cserélek majd én! - Az asszony a szokásos módon elcserélte a jószágot. Cserébe sok mindent kapott, s még kért mellé szénát is. Ekkor az ember gyanakodóan ezt kérdezte: - Miért kell kendnek széna? Hiszen a szamarát már nekem eladta, vagy talán több csacsija van kendnek?

-Annyi, mint égen a csillag- válaszolta, vállat vont és hazabandukolt a poros úton. Rozit a nagyúr egy karóhoz kötötte ki éjszakára az udvaron hatalmas, vastag kötéllel. A csacsi a tanult módszer alapján éles fogaival elrágta a kötelet, majd szépen haza ballagott. Reggel kakasszóra kelt fel az ember, megy a szamárhoz, de látja ám hogy eltűnt. - Az ördög vigye el! Elveszett a tegnap vásárolt állatom. Valami turpisságot sejtek a dologban. Az a vén cigányasszony biztosan valamiben sántikált - gondolkodott az úr, s így fordult feleségéhez: -Mari menj ki az útra, de jó messze a mi házunktól, és ha jön egy öregasszony egy szamárral, akkor cserélj vele! Én meg addig jól elbújok a közeledben, és figyelek.

A feleség úgy tett, ahogyan az ura mondta. Tíz óra tájékában érkezett Fecska a csacsival és torka szakadtából ordította: - Elcserélném szamaram! Elcserélném szamaram! - Mari elváltotta Rozit sok-sok ételre, italra. Fecskának ez nem volt elég, kért még a feleségtől szénát, szalmát.

-Kendnek ennyi szamara volna? - kérdezősködött Mari.

-Mit üti bele az orrát más dolgába az asszonyság? Különben is, annyi szamaram van, mint égen a csillag - azzal hátat fordított és otthagyta a nőt. A gazdag úr és a felesége megkötötték újra Rozit. Éjjel titokban az ablaknál ültek és végig figyelték az eseményeket. Az okos állat újból elrágta a kötelet, s elhagyta a házat. A jómódú házaspár éjnek idején követték a csacsit. Egyszer csak látták, hogy a csacsit Omázson a cigányasszony, vagyis Fecska a tornácon gyertyával a kezében várja. Miután a szamár bement az udvarra Fecska megsimogatta, és eléje dobott egy jókora adag szénát. Az úr és a feleség egymásra néztek és mindketten azonnal rájöttek a dolog nyitjára. Bementek az asszonyhoz, aki a tornácon üldögélt. - Látom, mégsem annyi szamara van, mint égen a csillag - kacagott Mari - mert ha annyi csillag volna, mint szamara kendnek, akkor csak egy csillag világítaná meg a vándorok útját éjszaka. Rájöttünk ám néném, kend hogyan csalja meg az embereket.

-Most pedig - ragadta meg a cigányasszony karját az úr - velem jön!

-Dehogy megyek, megy a halál! - szegezte le Fecska. Azzal a házaspár megfogták egy- egy karját és elkezdték ráncigálni Nyícre.

-Segítség, segítség! - rikácsolt Fecska.

- Ne kajabálj, felébreszted egész Nyícet! Szerintem nem lenne jó neked sem, ha azt látnák, hogy egy csalót viszünk. - ebbe belegondolt a cigányasszony és inkább csendben lett. A nagyúr odahaza pincébe zárta le a gazembert, ahol csak egy piciny, rácsos ablakon keresztül sütött be a holdvilág.

-Holnap végigjárom az egész környéket, s utána érdeklődöm hány embert csaptál be. Ahány emberben kárt tettél, annyi napig fogsz itt maradni a pincémben- rácsapta az ajtót az úr.

Fecska kétségbeejtően kezdett el sopánkodni: - Jaj, jaj, szegény fejem! Mi lesz velem?

Eközben Rozi, aki végignézte gazdaasszonya elhurcolását, megsajnálta őt. Hiába is kellett neki mindennap sokat dolgoznia, és máshol biztosan jobb sora lett volna, ő mégis nagyon megszerette az asszonyt. Így elindult Nyícre. Okos szamár lévén tudta az utat, s visszatalált a gazdag ember házához. Ott hallotta, hogyan sopánkodik gazdája. Rozi hátat fordított az ablaknak, és hátsó izmos lábaival kirúgta a pince ablakát.

- Drága Rozi! De jó, hogy látlak - szólt a cigányasszony s kipréselte magát az ablak helyén.

Fecska és Rozi még a völgyet is elhagyták. Az ország más részére költöztek, ahol Fecska tanulva az esetből, tisztességes módon növénytermesztéssel kereste meg maga, és kis kedvence számára a betevő falatot. Ha Fecska nem költözött volna, az én mesém is tovább tartott volna. itt a vége, fuss el véle.


Szép Györgyi


Könnycseppek

Élt egy szolgálólány egy gonosz mostoha hatalmas házában. De neki nem volt szobája, egy kis sufniban lakott a gyönyörű udvar egyik félreeső szegletében, amit egy óriásira nőtt fa eltakart a lombjával.

Sokat kellett dolgoznia: mosott, sütött-főzött, takarított, még a virágokat is neki kellett ápolnia. Az ólakat is ő takarította, ha esett a hó, havat hányt, hogy a gazdája könnyen sétálgasson, amerre a kedve tartja. Megtaníttatták szabni-varrni és fodrászkodni, hogy arra se kelljen költeni a gazdag házban.

S mi volt ezért a szolgálólány fizetsége? Levetett régi, ócska ruhákat és lyukas lábbeliket kapott és az asztali maradékokon élt. Pénzt sosem látott.

Bármennyire szerette volna elhagyni a házat, nem tehette meg.

Csak reménye volt, hogy egyszer történik egy csoda és szabad ember lehet.

Egy nap elkezdődött a csoda - mert vannak csodák!

Híre kelt, hogy a királylány férjhez menni készül, ezért az apja megparancsolta, hogy minden házban készítsenek egy esküvői ruhát a lányának, a legszebben fog férjhez menni az előkelő leány! Az uralkodó pedig jutalmul teljesíti a ruha készítőjének egy kívánságát!

No, ennek örült is a kis szolgálólány, meg nem is. Örült, mert szépen tudott varrni, és olyan csodaszép díszek birtokában volt, amilyen a világon senkinek nem lehetett.

Mivel sokat szomorkodott szerencsétlenségén, rossz során, minden éjjel álomba sírta magát. S minden egyes könnycseppje csodálatos színes igazgyönggyé változott, tele volt már ezekkel a szállása, de nem mert belőlük adni senkinek, mert félt, hogy tolvajnak vélik és börtönbe juttatják. Gondolta, ezekkel televarrná azt az esküvői ruhát!

De szomorú volt, mert honnan szerzett volna anyagot és cérnát!

Gondolatát meghallotta egy jó tündér, s a segítségére sietett a kis szolgálónak. A selyemhernyók és pókok segítségével lett selyemanyag, a tündér megfésülködött: aranyfonál lett belőle.

Mire felébredt a szegény lány, a párnájára varázsolta az anyagot és az aranyfonalat a tündér.

Nagy lett a boldogság a szép ajándéktól!

Ettől a naptól még a soknál is többet kellett dolgoznia, hiszen napközben a mostoha állt mellette és varratott vele fodros-bodros tiri-tarka esküvői ruhát egy új varrógépen a király felhívására, éjszakánként pedig a kis sufniban kézzel varrta a szép ruhát a lány, feldíszítette a csodaszépen csillogó gyöngyeivel. Hét nap, hét éjjel készült a különleges ruha.

Mikor megvarrta a szolgálólány az esküvői öltözetet, szólt neki az öreg szamár: - Gyere te lány, még az éjjel elviszlek a királyi udvarba a ruhával, reggelre itthon leszel! Megjárjuk az utat, velem ne törődj!

Ment a szamár sebtiben, hátán a leánnyal és a gyönyörű ruhával.

Mikor megálltak a királyi vár kapujában és az őrök megpillantották a csillogó öltözetet, elállt a szemük-szájuk, szóhoz nem jutottak. Olyan szépet még álmukban sem láttak!

Félelmében, ijedtében a varróleány hirtelen, szó nélkül hazaszaladt.

Az öreg szamár ott maradt megpihenni a hosszú út után. S gondolta, hazafelé már nem egyedül bandukol!

Hajnalok hajnalán futottak a szolgák a királyhoz és a lányához, hogy vegyék szemügyre az éjszaka érkezett ruhát!

Hát, a ruha mindkettőjüket elvarázsolta: igazán meseszép volt.

  • Ki készítette? - kérdezte a király.
  • Egy leány, aki elfutott, de azon a szamáron jött, aki a vár kapujában pihen.
  • No, akkor szólj a szamárnak, hogy vezessen oda, ahonnét jött! - kérte a király.

A szamár hazavezette a díszes társaságot.

Az uralkodó bement a gonosz mostoha házába, s tudakolta, van-e a házban varrni tudó lány.

  • Nincsen! Én magam készítem a lányodnak a szép ruhát! Nézd csak meg, már majdnem kész! - s megmutatta a királyi népnek azt a ruhát, amelyet a szolgálóval varratott.
  • Ej, te szamár, becsaptál! Ezt megbánod! - mérgelődött a király.
  • Nézz be az istállóm melletti kis lakba felséges király, ott, a fa mögött!

Odament a király és rányitotta az ajtót a szolgálólányra. Körülnézett és így szólt:

  • Ez a sok gyöngy honnan van, ilyen a természetben nem terem?! És ez az aranyfonal, mely a szoknyád szélén tapadt fenn? Te varrtad az esküvői ruhát?
  • Één voltam felséges királyom. És jól láttad, ilyen gyöngy a világon sehol nincs. Ezek mind bánatkönnyekből lettek.
  • Akkor mától ne búsulj tovább! Kifizetődnek a könnyeid! E perctől szabad ember vagy és kettős esküvőt tartunk: hozzáadlak az udvari bolondhoz, aki mindig bohóckodik, viccelődik! Nem lesz több könny, csak kacagás. Ez királyi akarás! - mosolygott a királyi fenség.

Így történt a csoda.

A gonosz mostoha - mivel azt állította, hogy varrni tud, - megtarthatta a varrógépét és egész hátralévő életét szolgálók ruhájának varrásával, foltozásával töltötte. Ezt kívánta neki a király.

Budai-Biró Endre (8 éves)

A Cicus és a kóbor kutya

Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy kisfiú, akit Endinek hívtak. Neki volt egy cicája, úgy hívták, hogy Cicus.

Az egyik szép nyári napon elment Endi az erdőbe a Cicussal sétálni. Egyszer csak hirtelen nekik támadt egy kóbor kutya. A Cicus úgy megijedt, hogy kiugrott a gazdi kezéből és elszaladt, a kutyus pedig utána. Annyira megijedt Endi, hogy elkezdett hazarohanni és nem vette észre, hogy nincs vele a Cicusa. Végtelen sírásba kezdett mikor észrevette mi történt. Otthon plakátokat készített, melyen ez állt:

"Endi keresi a cicáját! "

Kirakta a hirdetőtáblákra és várta haza kisbarátját.

A Cicus berohant a sűrű erdőbe. Felmászott egy nagy, magas fára és hangosan elkezdett nyávogni: Endi, Endi. Hívta a gazdiját. A hangos nyávogást meghallotta a Maci. Éppen a fán volt és mézet evett.

- Pszt! Maradj csendben! Megcsípnek a méhek.

Nem nyávogott tovább Cicus, de a hasa nem maradt csendben. Korgott.

- Éhes vagyok. Kérhetek egy kis mézet?

- Igen. - Odanyújtotta a mancsát a Maci, a cica pedig lenyalta.

- Uhu. Uhu.- Odarepült a Bagolyci.

- Te mi vagy? ‒ kérdezte. ‒ Még nem láttam ilyen állatot az erdőnkben. Bemutatkoztak egymásnak.

- Hogy jöttél ide?

- Elzavart egy kutya. De nem tudom miért, nem értettem mit mond. Haza akarok menni! De nem tudok. Eltévedtem.

- Akkor segítek neked hazajutni. Mond meg hol laksz?

Kérdezi a bagoly.:

- Az öreg erdőben lakik a róka, ott ahol a korhadt fa áll. Onnan jöttél?

- Nem.

- A mocsaras, vizes területen laksz? Ahol a hosszú lábú madarak is élnek, meg a brekegő békák?

- Nem! Nem!

- A mezőről jöttél, ahol a mini nyuszi család is lakik? A kidőlt fa odvában?

- Nem, nem! - Rázta a fejét a cicus.

- Á! Tudom már! Ott ahol a szúróshátú barátom a süni lakik. Gombák, illatos virágok és a pillangók lakhelyén?

- Nem.

- Fenn a fa odujában nem lakhatsz, ott én lakok. A vízben nem élhetsz, de még a föld alatt sem. Nem tudok segíteni Cicus. - mondta kicsit elkeseredve a Bagolyci.

Kis idő múlva megszólalt:

- Tudom már ki segíthet!!!! Hát a kutyus!

A bagoly elkísérte a Cicust a kutyához. Séta közben elmesélte a Cicusnak, hogy régi barátja neki a kutyus. Azt is elmondta, hogy Ő egy kedves kutyus, akit a gazdája kidobott az út szélén. Azóta itt lakik a Nagyerdőben. Biztonságban, békességben, szeretetben a barátaival együtt.

- Szia Cicus - köszönt a kutyus. - Ne haragudj rám, hogy a múltkor úgy megijesztettelek. Annyira örültem Neked és a gazdidnak, hogy nem bírtam viselkedni a boldogságtól. Remegtem az izgalomtól, a nyálam is kicsordult, a farkam pedig ide-oda járt. Pont ilyen családra vágytam régóta. Ugye nem haragszol?

- Most már nem haragszom, és nem félek tőled.

Jól össze is barátkoztak.

- Segítek hazatalálni neked, mert nekem jó a szaglásom.

A Cicus ettől nagyon boldog lett.

Megígérte, hogy a barátja Endi, biztosan őt is befogadja. Úgy is lett.

Azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Itt a vége fuss el véle kerek erdő közepébe!


Tigris és a Panda

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Panda, meg barátja a Tigris. Kínában éltek mind a ketten. Egy virágokkal teli réten, egy bambusznádakkal körbezárt vidéken. Boldogok voltak. Egész nap szaladgáltak kergetőzve a virágszirommal felvert réten. Egyik kedvenc játékuk az volt, hogy a Tigris szájába vette a kicsi Pandit és úgy dobálta fel a levegőbe, akár egy hógolyót. A Pandi a Tigrist minden este elalváskor megölelte, melegen tartotta. Mint két szőrcsomó, úgy feküdtek a csodálatosan fénylő csillagok alatt, szeretetben és békében.

Így teltek a napok, amikor Tigris felfigyelt egy különleges dologra. Nem tudta, hogy mi az, mert még sose látott ilyet. Csak azt tudta, hogy hatalmas és félelmet keltő. Odament a Pandihoz és a fülébe súgta:

‒ Valami furcsa dolgot láttam a bambuszerdő végén. Valami hatalmasat és hangosat. Egyre csak közeledett a dolog. Remegett a föld, sötét felhő emelkedett az égbe. Gyere, innen menekülnünk kell!

Tigris gyorsan a szájába vette kicsi barátját és a hegyi barlangba vitte.

‒ Maradj csendben Pandi. ‒ szólt a Tigris. ‒ Megnézem, mi történik. Nem lesz semmi baj, én vagyok a legerősebb állat ezen a helyen.

Elment a Tigris. Hiába várta vissza Pandi a barátját, nem jött. Napok teltek el magányosan a barlangban. A hangos zörej, a robbanás hangok egyszer csak megszűntek. Csend lett a tájon.

A Pandi sírása messze elhallatszott, félt. Meghallotta ezt a sírást egy régi barátja a Bagolyci. Odarepült a Pandihoz és elmesélte neki, hogy nagy szörnyek érkeztek, akik kivágták a bambuszerdőt, összetaposták a rétet és felülről nézve, apró, hangyákhoz hasonló idegen lények lepték el a vidéket. Úgy hallotta a Bagolyci más állatoktól, hogy ezeket az apró szörnyeket embereknek hívják. Azért jöttek erre a vidékre, hogy egy nagy üres területen hatalmas dobozokat építsenek, amik tele vannak mindenféle színes dologgal, különleges illatokkal. Kisebb, füstölő dobozokban ülnek és gurulnak. Hidat is építettek, amin még többen tudnak jönni a mi otthonunk felé.

Miután Bagolyci elmesélte Pandinak a történetet majd elrepült. Pandi nagyon szomorú lett. Tigris jutott eszébe. Vajon hol lehet? Kiment a barlangból és elkezdte mindenhol keresni. Bement a városba is. Ismerős hangokat hallott. Ez csakis a barátja lehet. Este volt és nagyon sötét. Oda tudott menni a ketrec közelébe úgy, hogy senki nem vette észre. Sugdolózni kezdett.

‒ Tigris, tigris! Én vagyok Pandi. Hallasz?

‒ Igen. Menekülj innen Pandi! Nagy veszély vár itt rád. Elfognak és bezárnak mindannyiunkat. Menekülj innen!!!!

A közelben volt egy ház nagy ablakokkal, ahol egy kíváncsi kisfiú élt. Esténként kinyitotta az ablakot és a ketrecben élő állatokat figyelte. Gondolta magában: itt nem boldogok ezek az állatok. Bár csak tehetnék értük valamit.

Meglátta a sötétben ólálkodó Pandit a kisfiú, akit Endinek hívnak. Endi nem volt valami bátor, de nagyon jó szíve volt. Arra gondolt, ha felveszi a farsangi jelmezét, akkor Ő is egy hős lesz. Így hát felvette a ninja jelmezt. Ettől bátorságot nyert. Kiszökkent az ablakon és egy-két ugrással az állatkert kapujában találta magát. Odament a Pandihoz, aki úgy megrémült Endi ninjától, hogy mozdulni sem tudott rémületében. Endi megsimogatta.

‒Ne félj! Segítek nektek.

Elővette a ninja kardját és levágta a lakatott a kerítésről. Kinyitotta a kaput és elmondta az állatoknak, hogy csendben, gyorsan menjenek, egyenesen fel a nagy, magas hegyre. Sikerült is.

Endi visszament a szobájába és beült az ablakba. Innen figyelte az állatok árnyékait, amint eltűnnek örökre.

Sikerült! Megmenekültek! Ezt gondolta és boldogságot, örömöt érzett a szívében! Az állatok visszatértek a vadonba.

Az állatok a gyűléseken jó szívvel gondoltak vissza a bátor, hős kisfiúra. Boldogan éltek saját otthonukban, a rejtelmes vadonban, fenn a hegyen, amíg meg nem haltak.

Fecske László

A kristálytündér

Hajdanán, az idők kezdetén, amikor még csak a tündérek éltek a Földön, béke és harmónia uralkodott mindenfelé. A tündérek ültettek virágokat, fákat erre a kietlen, akkor még fiatalkorú bolygóra. Ők szórták el az első fűmagvakat, amelyeket aztán minden nap gondosan megfésültek a szél segítségével. Minden egyes tündérnek megvolt a feladata. Volt, aki növényeket ültetett, volt, aki a hegyeket faragta ki, és olyan is akadt, aki nagy és hosszú árkokat ásott, amelyekbe vizet tereltek. Így alakították ki a folyókat, a patakokat és a kisebb ereket.

Az egyik tündér, akit Csillámkának hívtak, a hegyek lábainál dolgozott. Barlangokat vájt a sziklák oldalába. Egy nap gyönyörű csillogásra lett figyelmes. Az egyik alagútba beszűrődő nap fénye egy kristályra vetődött, amely ettől ezer színben játszott. A tündér annyira szépnek találta, hogy elhatározta, megtartja magának. Ahogy teltek a napok, egyre több és több, különféle kristály került elő a barlangok belsejéből. Csillámkát annyira megbabonázta e kincsek szépsége, hogy egyiket sem volt szíve otthagyni a sötét, nyirkos barlangrendszerben. Mindet hazavitte a kunyhójába. Igen ám, de a kunyhó hamar megtelt, s azután az udvaron kezdte felhalmozni a kristályokat. Hetek múltán nemhogy Csillámka udvara, de az egész tündérfalu megtelt a tündöklő kristályokkal.

− Szépek ezek a csodakövek, de már nem férünk tőlük - mondta felháborodva az egyik tündér.

− Ezek nem kövek, hanem kristályok − felelte Csillámka. − Igazi kincsek. Különlegesek. Gyógyító hatással bírnak. A Föld valamennyi leendő lakója nagy hasznát fogja majd venni.

− Nem gondolod, hogy túl sok időt szentelsz nekik? - kérdezte tőle egy másik tündér. - Egész nap ezeket hurcolod, csiszolgatod, fényesíted.

− Igen. Mindet kifaragtam. Gyönyörűek, nem igaz?

− Gyönyörűek, de túl sok van belőlük - hangoztatták többen is. − El kell tüntetned mindet, mert még belefúlunk a végén!

Csillámka elgondolkodott. Igazat adott a barátainak, és a segítségüket kérve minden darab kristályt a Föld északi részére szállítottak. Ott egyben, egymás hegyén-hátán csodálatos látványt nyújtottak. Csillámka ott maradt velük északon, és a kincsei egy részéből hatalmas kristálypalotát épített magának. Olyan szépre sikeredett, hogy valamennyi tündér a csodájára járt.

Ahogy telt-múlt az idő, a tündérek különféle évszakokat varázsoltak a Földre, és megjelentek az emberek is, akik a tündérekhez képest óriások voltak. Csillámka úgy gondolta, hogy az ő kincseit minden élőlénynek látnia kell, ezért az egyik évszakot, a telet kiválasztotta magának, és a barátai segítségével az addig összegyűjtött és csodálatos mintázatúra kifaragott, apró kristályaival felrepült a felhők közé, és onnan engedték el őket, hogy aztán a szél segítségével szállingózzon vissza a Földre, s terítse be, végestelen-végig. Ezt minden év telén megismételte.

Az emberek ugyanolyan ámulattal gyönyörködtek e csodában, amelyet ők hópelyheknek neveztek el. S ha jól megfigyelitek, a tündérek keze által csiszolt, káprázatos mintázatot ti is észrevehetitek, s most már azt is tudjátok, hogy ők azok, akik még szebbé teszik számunkra ezt a hideg, ámde varázslatos évszakot.

Pelesz Alexandra

Szomorú Szélúrfi

Egy júniusi napon igazi, mennydörgéssel és villámokkal tarkított vihar érte el a völgyben elterülő falut. Szürke gomolyfelhők úsztak az égbolton, erős szélvihar tombolt, és kövér esőcseppek áztatták a földet. A magasra felnyúló fák táncot jártak a szélben, élvezték az égből kapott öntözést, a hűvös levegő által nyújtott felüdülést. A vihar hamar kitombolta magát, és lassan elcsendesedve tovább húzódott, nyomában újra felragyogott a nap. Az egyetlen, amit hátra hagyott maga után, a belőle született fiatal Szélúrfi volt.

Szélúrfi boldogan járta táncát a kék ég alatt, hol feljebb szökkent, hol aláereszkedett, élvezte a szabadságot és a szárnyalást.

Éppen körbe-körbe forgott, amikor megpillantott egy fecskepárt. A fekete-fehér kismadarak pont felé repültek, ő pedig boldogan iramodott eléjük, belekapott a szárnyukba, és megtáncoltatta őket.

- Jaj, Csiri, jaj, segíts! Belém kapott a szél, így nem tudok repülni! - csicsergett az egyik kétségbeesetten.

- Jaj, Fecsi, engem is cibál! Félek!

Szélúrfi gyorsan elengedte a madarakat és arrébb száguldott. Nem értette, miért ijedtek meg tőle a fecskék, de gyorsan elhessegette a rossz érzést, ami feltámadt benne, és úgy döntött, inkább alacsonyabban próbál barátokat szerezni.

Az egyik ház kertjében megpillantott egy kis embergyereket, aki egy homokkupac közepén csücsülve egy vödörrel és egy lapáttal játszott. Gyorsan hozzá suhant, boldogan körbetáncolta, megcirógatta. A kisgyerek azonban legnagyobb döbbenetére hangos sírásban tört ki.

- Anyaaaa, segíts! A szél belefújta a szemembe a homokot! Nagyon fáj! Segíts!

Az anyuka a homokban sírdogáló kisfiúhoz sietett, az ölébe zárta, és szapora léptekkel a ház felé indult vele.

- Cssss, semmi baj, bemegyünk, mindjárt kimossuk! Ilyen szélben nem is lehet kint játszani!

Szélúrfi egyre szomorúbb lett, de nem adta fel. Olyan boldog volt, amiért megszülethetett! Barátokat akart, azt akarta, hogy szeressék. Átsuhant a szomszéd udvar fölé, ahol több ember is hangosan nevetgélt és beszélgetett. Néhányan egy asztal körül ültek, amin műanyag poharak, szalvéták, italok sorakoztak, mások pedig a földön ültek a tűz körül. Szélúrfi először csak a magasból figyelte őket, körbe-körbe táncolt a puha bárányfelhők alatt, aztán szállni kezdett lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban, és végül hatalmas erővel suhant a kertben beszélgető emberek közé. Meg akarta lepni őket, egyesével körüllengte mindegyiküket, belekapott a tűz lángjaiba, végigsuhant az asztal felett is.

- Istenem, gyorsan, oltsátok el a tüzet, ilyen szélben nem tudunk szalonnát sütni! Túl veszélyes! - kiabálta az egyik férfi.

- Hamar, szedjük össze a műanyag poharakat! Meg a szalvétákat, mert szanaszét viszi őket a szél! - utasította a többieket egy másik.

Az emberek úgy kezdtek sürögni-forogni, akár a hangyák, ha megbolygatják őket.

Szélúrfi teljesen elkeseredetten reppent fel újra a magasba.

- Hát engem senki nem tud szeretni - gondolta szomorúan. - Mindenhol csak bajt csinálok. Mindenki fél tőlem.

A távolban morajló sötétkék felhők felé pillantott. Úgy döntött, a vihar nyomába ered, hátha ott jobban érzi majd magát. Sebesen száguldott a levegőben, ügyelt rá, hogy senkiben ne tegyen kárt. Hamar elérte a villámokat szóró fekete felhőket, alájuk surrant, összeolvadt az ott tomboló szélviharral.

- Mi a baj, Szélúrfi? - kérdezte tőle vihar.

- Nem találom a helyem - súgta a szél. - Senki nem szeret. Senki nem lát szívesen. Semmi hasznom nincs, csak bajt hozok mindenhová.

- Ez nem igaz, Szélúrfi - tombolt tovább a vihar. - Figyelj csak rám!

Azzal egy hatalmas széllökés kivált a villámok közül és a föld felé száguldott. Szélúrfi követte.

- Lehet, hogy sok embert bekergetünk ilyenkor a házaikba, de hidd el, hogy jót is tudunk cselekedni - susogta az idősebb szél. - Gyere utánam, és bebizonyítom.

Elszálltak a viharfelhők alól, olyan helyet kerestek, ahol már elállt az eső, és itt besuhantak a falu házai közé. Végigszáguldottak az utcákon, az udvarokon, nyomukban felszáradtak a tócsák, megszáradtak a fűszálak. Szélúrfi hallotta, ahogy az egyik ház ablakából egy kislány hangja csengett boldogan.

- Anya, mindjárt újra kimehetünk! Fúj a szél, hamar felszárítja az esővizet!

Aztán tovább repültek, át a szomszéd faluba, ahol egy öreg néni éppen a mosott ruhákat teregette ki a szárító kötélre. Az idősebb szél a ruhák felé vette az irányt, Szélúrfi pedig boldogan követte, mert már tudta, hogy jót fognak cselekedni. Csak fújták és fújták a zoknikat, a pólókat, a szoknyákat, a néni pedig mosolyogva figyelte a lengedező, és gyorsan száradó tiszta ruhadarabokat.

Szélúrfi egyre jobban érezte magát. Már éppen meg akarta köszönni idősebb testvérének, hogy segített neki, amikor hangokat hallott.

- De jó, hogy jöttök! Erre is fújjatok! Gyertek! Gyertek! - kiabálták a diófa apró virágai.

- Hát ők meg miért várnak minket? - kérdezte Szélúrfi.

- Mert mi segítünk nekik abban, hogy sok-sok dió teremjen! Mi fújjuk tova a virágport! Gyere!

Azzal mindketten a diófa irányába száguldottak, és örömmel siklottak be az ágai közé, megborzolták a virágokat, keringőztek az ágak között, aztán tovaröppentek, hogy a közelben található többi diófát is meglátogassák. Az egész nap így telt el: jótettekkel. Felemeltek egy papírsárkányt, belekaptak egy kéklő tavon sikló hajó vitorlájába, virágporszemeket vittek magukkal egyik udvarból a másikba.

A nap végére Szélúrfi jóleső fáradsággal és boldogan tért nyugovóra.

Alig érezhetően lengedezett a házak között, megtáncoltatta a fűszálakat, megsimogatta a kertekben játszadozó gyerekek arcát.

Halkan susogva köszönt el idősebb testvérétől, aki megtanította neki, hogy ő is tud Jó lenni.

Szabó Zoltán Bendegúz

A hét műszaki cikk

Hol volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy Szamszungék vendégeket vártak. A nagy pakolás, takarítás és főzés közben eszükbe jutott, hogy nincs otthon csillogó-villogó led-lámpa, anélkül pedig elég nehéz vendégséget tartani, mert akkor nem lehet eléggé elvakítani a vendégeket. Ezért elmentek led-lámpát vásárolni, de annak érdekében, hogy időben elkészüljenek a takarítással, bekapcsolva hagyták a robotporszívót.

A kis gép csak szívta, szívta a mindenféle koszt, de mivel elég hiperaktív volt, nem figyelt eléggé környezetére, és felszívott egy nagy rakás legó kockát, amik közül néhány nagyobb a torkán akadt és elkezdett erősen köhögni.

Erre a többi műszaki cikk, nevezetesen a hidegvérű Hűtő, a jólfésült Hajszárító, a szó szerint bámulatos Televízió, a márkás Okostelefon, a tiszta szívű Mosógép és a forrófejű Mikrosütő odarohant segíteni barátjukon, de mivel a kábel túl rövid volt a Hűtőszekrény vezetéke kihúzódott a konnektorból.

· Jajj, jól vagy? - kérdezték mind.

· Köhh - igen, csak legyen szíves valaki cserélje ki a - köhh - porzsákot!

Úgy is tettek. Ekkor most már az olvadó Hűtőszekrényből egy vízcsepp rápottyant a Mikrosütőre, aki emiatt szikrázni kezdett. Szerencsére a vizes dolgokban profi Mosógép rögtön eloltotta a tüzet, de a forrófejű Mikrosütő dühében felforgatta a lakást, és hajba kapott a Hajszárítóval.

Így a ház sajnos romokban állt, a tűzoltás után a szőnyeg tiszta víz volt, az Okostelefon meg jelzett, hogy van egy nem fogadott hívás, és ráadásul nem kapott a facebook profil elég like-ot.

· Figyelem! - szólt a Porszívó, majd nagyot szippantott a szőnyegen lévő porcicákból. - Hatalmas káoszt okoztunk! Tegyünk rendet!

A szónoklatot követően pedig összeállították a tervüket. Hűtő feltakarított maga után, Hajszárító megszárította a szőnyeget, Mikrosütő aki épp elég bajt okozott, Mosógép segítségével helyreállított minden tárgyat, Televízió megmutatta a legunalmasabb délelőtti műsorokat, Porszívó tette, amit tud, azaz port szívott, Okostelefon pedig chat-elt. Pont készen lettek mindennel, mielőtt visszatért a család, leszámítva azt, hogy Okostelefon még csak a tizedik szinten tartott a játékban amire éppen mindenki rá volt kattanva.

Hazaértek Szamszungék és a vendégek is gyülekeztek. Mindenki csodálkozott a hatalmas renden, tisztaságon, a hét műszaki cikk pedig nagyon büszke volt magára.

Sáfrány-Tóth Kata (Miskolc)

Holdudvari táncos vacsora

Hol volt, hol nem volt, hetedhét felhőn túl, a Hold birodalmában, égszínkék palota fénylett ezer aranysárga ablakocskával. Kertjében zöldessárga tollú, aranyszemű égi madarak raktak fészket a Holdalakú gyümölcsöt termő öreg fa ágas-bogas rengetegében. Ahogy az izzó Nap kezdett búcsút inteni az égboltnak, a madarak gyönyörű étkészletté változtak. A fa recsegni, ropogni kezdett. Gyökeréből izmos lábak bújtak elő. Széles barna törzsén a fakéreg szakácsruhává változott. Két legerősebb ága erős karokká, a falevelek nyurga ujjakká alakultak. Lombkoronájából egyszer csak mosolygós arcú szakács tekintett körbe a mesés kertben. Nem más volt ő, mint a Holdudvar Holdszakácsa. Kinyújtózott, ujjaival megpödörte bajuszát, felgyűrte ingujját, fejébe nyomta odvában tartott kuktáját, és a repülő étkészlet kíséretében nagy léptekkel sietett dolgára.

-Hamarosan alkonyodik, megérkeznek az éhes vendégek, itt az idő, hogy elkészítsem a finomságokat! Ti repüljetek az asztalra, ott várakozzatok! - szólt hátra a díszes tányéroknak, majd a fényűző étkezőszobára mutatott, és besietett a konyhába.

A palota legdíszesebb szobája közepén egy hatalmas, hófehér étkezőasztal lebegett. Eköré gyűltek össze minden egyes nap szürkületkor a csillagok. Teliholdkor, amikor szép kereken terült el az asztal, minden csillagnak kényelmes hely jutott. Fogyó holdkor azonban össze kellett húzódzkodniuk a kis égitesteknek. Ilyenkor mindig akadt egy kis tolakodás, civakodás a kis virgoncok közt a jobb helyért. Az asztalnak ugyanis különleges tulajdonsága volt, folyton változtatta alakját.

A mennyei palotába az ablakon repültek be a csillagok, hogy az előttük álló hosszú éjszakára megtömjék pocakjukat csillagánizsos narancslekvárral, kapros csillagtökkel, csillagfürtös mézes keksszel. Ki mit evett, olyan színben pompázott aznap éjjel az égen. Mostanában ugyancsak jól sikerülhetett a Holdszakácsnak a narancslekvár, mert ha az emberek felnéztek az égre, számtalan sárga kiscsillag ragyogásában gyönyörködhettek.

Ezen a tavaszi estén legelőször a Szerelemcsillag repült be az ablakon. Őt követte a Halászcsillag, a Búvárcsillag, a Juhászcsillag, és szép sorban a többiek. Vége nem volt a ragyogó áradatnak. Telihold lévén a megterített asztal körül kacagva, kényelmesen huppanhattak be lebegő csillagszékükbe a kis csillagok. A Kincslátó csillag és a Szerencsecsillag kéz a kézben most is utolsónak érkezett.

- Vajon miért késnek el mindig? - súgtak össze a vacsoravendégek. Amint mindenki elhelyezkedett, az asztal kinyitotta eddig csukva tartott nagy, kerek, fekete jóságos szemeit, és elégedetten pillantott körbe. Ő volt az öreg, bölcs Holdanyó.

- Jó étvágyat kívánok mindannyiótoknak! Egyetek, hogy öröme teljen bennetek minden földön élő embernek, állatnak! - szólt Holdanyó meleg, búgó hangján népes családjához.

Az asztal roskadozott a finomabbnál finomabb elemózsiáktól. A kiscsillagok korgó hasa jelezte, itt nem sok minden fog maradni! Finom, törékeny kezük, lóbáló lábuk, kíváncsi természetük, érzékeny szívük, göndör kacajuk egy-egy ártatlan földi gyermekre hasonlított. A kanalak és villák kocogtak a tányérokon, és közben a kis csillagoknak be nem állt a szájuk. Az Erdőjáró csillag és a Rétlegelő csillag jóbarátok lévén egymás mellett foglaltak helyet.

- Tegnap is elkószált egy kisbárány a legelőn, úgy kellett utat mutatnom, hogy hazataláljon a karámba! - jegyezte meg a Rétlegelő csillag.

- Én is hazakísértem egy sánta őzgidát a mamájához! - kiáltotta az Erdőjáró csillag.

A palota ragyogott a sok-sok csillag lelkétől. Holdanyó figyelmesen hallgatta a csillagok csevegését, és büszkeséggel töltötte el szívét, hogy ilyen gyermekei vannak.

Megtudta, hogy az alázatos Esthajnalcsillag ismét beragyogta egy magányos öreg apó esti lakmározását azzal, hogy düledező viskója felett állt meg az égen. Az apónak csak fel kellett tekintenie, és a lyukas tetőn keresztül megpillantva a csillagot, rögtön úgy érezte, nincs egyedül a világban, van kivel megosztania zsíros kenyerét. A bölcs és jóságos Esthajnalcsillag sosem kérkedett jócselekedeteivel, most is csak Kíváncsi csillag unszolására mesélt az elmúlt éjszakáról. Jobbára csendben eszegetett, és figyelmesen hallgatta a többiek csevegését.

- Én imádom a vendégséget! - kiáltott csámcsogva két harapás csillagánizsos narancslekváros kenyér között a nagypocakú Vendégváró csillag. Ha tudnátok, milyen széppé tettem egy kisfiú szülinapi partiját! Egyezséget kötöttem a tavaszi viharfelhőkkel, csak hogy elkerüljék az ünnepséget. A kívánságlufik szabadon repülhettek a tavaszi szellők hátán a fellegek felé a gyerekek örömére, sőt a lampionos kincskereső játékot egy sovány esőcsepp sem zavarta meg! - büszkélkedett. A többiek kicsit fintorogva hallgatták a történetét, mert Vendégváró csillag szerette ugyan a vendégeskedést, de sajnos rossz szokásáról, a csámcsogásról nem tudott leszokni.

- Nekem ezúttal is szorgosan kellett repkednem éjjel a háztetők fölött!- szólalt meg Álomhozó csillag. Fáradt is vagyok rendesen! - és vékonyka kezeit szája elé tartva nagyot ásított. - Teliholdkor az apróságok ugyanis csak forgolódtak ágyukban. Édes álmot nem hozott szemükre sem a hosszú esti mese, sem a mézédes meleg tej. Így hát elidőztem egy-egy ablakpárkányon, és csilingelő mesés hangommal, a gyerekszoba falára vetülő árnyjátékommal sok-sok kicsi gyermek szemére varázsoltam bárányos felhőt! - A mindig vidám Muzsikás csillag ezt hallva trombitájába nagyot fújt, és a tüdejéből kiáramló levegő szárnyán fűszeres kávéját máris a táskásszemű csillag elé repítette.

Lassan véget ért a vacsoraidő. A kiscsillagok lábában már benne volt a szokásos esti csillagtánc. A talpalávalót a Muzsikás csillag húzta, zenéjétől zengett a kéklő égbolt. A Holdszakács, aki ma is kitett magáért, útravalóul diós félholddal és csillag alakú túrós-mazsolás palacsintával kedveskedett minden vendégének. Vacsora végeztével Holdanyó munkára bocsátotta gyermekeit, akik úgy repültek ki a palota ablakain, mint ahogy tűzijátékos éjen az apró csóvák repkednek szanaszét. Dagadó hassal, ékes ragyogással tündököltek mind az égbolton.

Végül az asztal is izegni-mozogni kezdett. A tányérok, evőeszközök visszaváltoztak égi madarakká, szabadon repkedtek a Holdudvarban. Az asztalterítő fátyolos felhővé alakult, és mint füst a kulcslyukon látatlanul illant el. A Holdszakács kisétált a kertbe, és susogó ágú faként gyökeret eresztett a földbe. A Hold méltóságteljesen emelkedett egyre feljebb és feljebb, és egy titkos járaton szép lassan ő is elfoglalta örökös helyét az égen.

Tyukos Boglárka / Szlovákia /

Csaló Pétör meg a gazda

Hol volt, hol nem volt,élt egyszer egy szegény ember. Őt úgy hívták, hogy Csaló Pétör. Azért hívták így, mert folyton becsapot valakit.

Történt egyszer, hogy Pétör találkozott egy gazdával, aki egy szamarat vezetett magával. Pétör így köszöntötte a gazdát:

  • Adjon Isten szép jó napot, gazduram!
  • Adjon Isten neked is szép jó napot, Pétör!
  • Hová viszi kend ezt a szamarat?
  • A városba a henteshez, jó pénzt kapok érte.
  • Hát még mennyit kapna, ha két szamarat vinne! - kiáltott fel Pétör.
  • Az bizony jó lenne.
  • Hát akor eredjen, amott szalad egy szamár! Talán még utol is éri.
  • Jó, de ki fog vigyázni a szamaramra?
  • Hagyja csak itt, én majd vigyázok rá - szólt Pétör, és átvette a szamarat, s a gazda meg futott, hogy utolérje a másik, kószáló szamarat. Ezalatt Pétör hazament a szamárral, és bekötötte az istállóba. Elővett egy a szamárbőrt, amit az apjától kapott, elővett egy kötelet, és elment arra helyre, ahol a gazdával találkozott. Belebújt a szamárbőrbe, a kötelet a nyakába dobta, majd várt a gazdára, aki hamarosan megérkezett és így zsörtölődött:
  • Nem volt ottand egy szamár se. Csak kapjam a kezem közé! Még megkeserüli ezt a tréfát! - mondta, és elvezette Pétört a városba a henteshez, és eladta neki jó pénzért. Miután a gazda elment, a hentes nekifogott a kések fenéséhez. Ezután odament a szamárhoz, de akkor Pétör megszólalt a szamárbőr alól:
  • Hallod-e, te hentes! Engem nem vághatsz le, mert én vagyok maga a sátán, és megkeserülöd, ha kolbász lesz belőlem. De ha nem akarod, hogy megátkozzalak, akkor vigyél vissza a gazdámhoz, akitől megvettél!

Erre a hentes úgy megijedt, hogy menten visszavitte a gazdához. A gazdának nem kellett a szamár, ezért kikötötte az erdőben, hogy vigyék el a zsiványok. Leszállt az este, és olyan éjféltájt lehetett az idő, amikor megjelent a tizenkét zsivány. Látták a szamarat, odamentek, s így szólt a zsiványok vezére:

  • Cimboráim, ítt egy szamár, kössük el! Jó lesz majd a zsákmányt cipelni.

Erre Pétör megszólalat a szamrbőr alól:

  • Te, zsiványok vezére! Nem fogtok ti engem málhás lóként használni, mert én vagyok maga Lucifer! Ha elvisztek magatokkal, haragom lesújt, s átkot bocsájtok rátok. De ha erre a vidékre soha többé be nem teszitek a lábatokat és visszavisztek a faluba, akkor megkegyelmezek - Erre a tizenkét zsivány úgy megjedt, hogy a szamarat visszavittték a faluba, és soha többé nem jöttek vissza. Pétör meg elment a gazda házához, s odakötötte a kötelet a kapuhoz. Reggel jön ki a gazda, hát látja, hogy ott áll a szamár. Erre a gazda feldühödött, hogy nem tud mit kezdeni a vele, fogta a fejszét és s elindult vele a szamár felé, hogy levágja, a bőrét meg lenyúzza és eladja a húsával együtt. Erre Pétör ismét megszólal:
  • Te, gazda, állj meg! Én a Sátán vagyok és mivel rám támadtál, véget kell vetnem az életednek.
  • Jaj, csak azt ne tedd! Megfizetek bármit, csak ne bántson!
  • Rendben van, adjál egy tarsoly aranyat, és megkegyelmezek.

A gazda megadta, és elengedte a szamarat. Így hát Pétör boldogan ment haza. A pénzből vett egy kertet, jószágokat, új ruhákat. És boldogan élt Pétör, amíg meg nem halt.

KOLTAI HANNA

A kalandos álom

A pihe puha ágyamban voltam. Amikor egyszer csak egy szigeten találtam magam. Amikor szétnéztem, egy mereven rám bámuló manót pillantottam meg. Mikor ránéztem, rögtön elszaladt.

- Várj! Csak meg szeretném tudni, hol vagyok és, hogy kerültem ide? - kérdeztem.

A manó amilyen gyorsan elment, olyan gyorsan jött vissza.

Alaposan végig mért. Aztán valami varázslatot kezdett motyogni.

- Sajnálom, hogy ijedős vagyok! Nem sokan jönnek mostanában az Álom világba! - mentegetőzött szomorúan.

- Én sajnálom, hogy... ááá, segítség!- elragadott egy tigris. Mikor felébredtem, bebörtönözve találtam magam.

- Pontosan mit is ártottam ennek az állatnak, hogy most börtönbe kell lennem? - kérdeztem mérgesen a manótól, aki úgy, ahogy én, a cellájába gubbasztott. Csak ő mintha gondolkodott volna.

- Nem tudom, de egy biztos: különlegesen fontos vagy számukra - mondta ábrándozó hangon.

Észrevettem, hogy egy karom nyom van rajtam, különösen aranylott. Hirtelen tudtam, hogy szökünk meg.

- Fogd meg a kezem! - szóltam a manónak. Ő nem tétovázott, megfogta a kezem. BUMM. Egyszer csak a mezőn találtam magam. A következő pillanatban a manó kézen fogott, és egy könyvtárba vitt. Ott egy papírt mutatott, ez állt rajta:

Az akinek arany karom nyom díszeleg a karján, 1 próba után hagyhatja el az Álom világot. A Rejtett barlanghoz kell mennie!

Másnap a Rejtett barlang felé indultunk.

- Megérkeztünk! - kiáltotta a manó boldogan.

- Hú..., ez, bámulatos!- nyögtem ki nehezen.

- Itt a búcsú ideje!- szólt a manó. Úgy tűnt nem örül, ugyanis csak az, aki arany karom nyomot visel, az látja a próbát. Így ő nem tarthat velem. Elbúcsúztunk egymástól:

- Remélem, túléled! - szólt az úti társam.

- Én is! - feleltem. Nehezen, de végül elváltunk.

Megláttam egy lávafolyamot, ami felett tűz karikákon kellett átugrani egy keskeny úton.

- Jaj.....jaj.....jaj......jaj....jaj! - visszhangzott a hangom.

- Huh, ez meleg volt! - mondtam, miután átjutottam a part másik felére.

Vagyis majdnem... leestem.

Szédelegtem, nem tudtam hol vagyok, de amikor megláttam a SAJÁT ablakomon átszűrődő fényt, felpattantam. Anya állt előttem.

- Rosszat álmodtál? - kérdezte anya.

- Huh, ha tudnád!- mondtam, de anya már terelte is a szót.

- Siess, ma suli van! Lent leszek, készítem a reggelit!- mondta. Amint elment, nekem éktelenül fájni kezdett a kezem. A karom nyom ottmaradt!

- Ha nem sietsz, elkésel! - kiabált föl anya.

- Megyek már! - kiáltottam. Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan iskolába kell mennem, meg azt is, hogy nem mondhatom meg, miért maradt rajtam a nyom. Valójában nem is kell, mert biztosan ti is meg tudjátok fejteni a rejtélyt. Tényleg bocsánat, hogy elrohanok.

- Már megyek, anya!...

FORGÁCS GABRIELLA

Mese-mese-meskete a köhögő bolháról

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, már az idő homályába vész, túl az Óperencián és még azon is túl, élt egy bolha. Kereste a helyét jobbra és balra, fent az égen, lenn a földön, a mérhetetlen vízben, de sehol sem találta. Sírt éjjel, sírt nappal, könnyeit apasztva.

A Jó Isten meghallotta könyörgését, ránézett kicsiny testére, a tenyerébe tette, megsajnálta, megszeretgette, és gondolkodott, hogy mit is kéne tenni. A homlokára bökött.

"-Megvan kiáltotta! Megtaláltam a legjobb megoldást, és azt mondta a bolhának:

Te bolha, látom szenvedésed, és mivel Te is a teremtményem vagy jót akarok Neked. Elfújlak egy kutya oldalába hadd legyen a gazdád. Lesz hol laknod, lesz mit enned, és még tápláló inni valót is találsz."

Még mielőtt a bolha feleszmélhetett volna az Úr köszönetet sem várva egy nagyot fútt a bolhára ezzel szélnek eresztve. A bolha célhoz ért. Megtalálta a helyét, boldogult is, boldogan is élt, de valami csak nem hagyta nyugodni, mivel bolha volt. Nagyratörő álmai voltak, nem ismerve saját korlátait. Eltervezte hát, hogy fúrni-faragni fogja a kutya oldalát, hogy ő lehessen a kutya gazdája. Csak egy alkalmas pillanatra várt, támogató cimborái (férgek, tetvek, kullancsok, egyéb ilyesféle állatok) is akadtak nem is kevesen, hanem szép szeri-számba a tervéhez. Amikor az alkalmas pillanat elérkezett, összeszedte minden erejét, lecsapott tervével, egy bolhapiszokkal. Amikor az állatok összesereglettek, hogy megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat és ő került a sorra, hogy panaszait kitálalja egy nagyot köhintett. A sok féreg, tetű, kullancs és egyéb ilyesféle állatnak nagyon tetszett, ahogy kiállt dolgaival. Felállva, ujjongva éljenezték, tapsolni, és vihogni kezdtek az örömtől, mivel beteljesülni vélni látták agyament tervük, hogy a kutya gazdái lehetnek.

Eddig volt, mese volt, talán igaz sem volt. És ha jól viselkedtek a mese folytatását is elmesélem majd Nektek.

__________________________________

Galambos Lili

Boldog és szomorú mese

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisnyuszi, akinek Boldog volt a neve. Azért, mert mindig boldog volt.

Boldog egyszer elhatározta, hogy elmegy világot látni. El is ment. Ahogy ott ment,mendegélt, hát találkozott egy másik nyuszival, Szomorúval. Ő mindig szomorú volt.

  • Szia! - köszönt neki Boldog.
  • Mi a baj?
  • Én mindig szomorú vagyok. Képtelen vagyok vidám lenni.
  • Miért?
  • Réges-rég egy róka megsebesített. Csak az értékes Aranyalma segíthet rajtam.
  • Hol van az az Aranyalma? Hadd hozzam el neked! - kiáltott Boldog.
  • Messzi, messzi az Aranyerdőben, az Aranyfán van.
  • Akkor indulok is! Vigyázz magadra! - búcsúzott Boldog és elindult. Ment mendegélt, amikor egyszer csak elérte az Aranyerdőt. Ment tovább, amikor megpillantotta az Aranyfát, és az Aranyalmát. Épp fel akart mászni érte, amikor felbukkant egy ördög!

Az ördög ráförmedt:

  • Az aranyalmáért jöttél?
  • I-i-i igen... - dadogta Boldog.
  • Hát azt nem kapod meg!

Boldog ijedtében benyúlt a zsebébe, (bár nem nagyon hitte, hogy talál bármit) és előhúzott egy sípot. Megfújta, és a síp átváltozott karddá. Boldog elkezdett harcolni az ördöggel és legyőzte. Most már leszakíthatta az Aranyalmát.

Boldog boldogan ment Szomorúhoz, aki azóta is ott szomorkodott.

  • Hé, Szomorú! - kiáltotta Boldog.
  • Megjöttem!
  • Na végre Boldog! Mit csináltál ennyi ideig?! - mondta Szomorú.
  • Meghoztam az Aranyalmát! - Nyújtotta oda az almát Boldog.
  • Add ide! - vette ki Boldog kezéből Szomorú. - De szép! Boldog, úgy illik, hogy elfelezzük...
  • Nem, Szomorú, edd csak meg, hisz neked hoztam!
  • Köszönöm!

És Szomorú megette az almát. A seb begyógyult, és Szomorú sem volt már a régi, mert a neve már nem Szomorú volt, hanem Vidám.

Így hát már nem egy boldog és egy szomorú nyuszi volt, hanem két BOLDOG nyuszi.

FILIPICH ANNA

A hercegek és hercegnők nehéz élete

Valahol egy messzi-messzi országban egy apró királyságban élt Emília hercegnő és Róbert herceg. Boldog és nyugodt életük volt, mint minden átlagos hercegnek: sokat sétáltak és rengeteg közös programjuk volt a hercegekkel és a grófokkal a közeli királyságokból. A ruhájuk mindig gyönyörű volt és a hajuk tökéletes. Emília hercegnő nagyon szerette hatalmas abroncsos ruháit cserélgetni, és a ruhatára messze földön híres volt. A haját minden reggel az udvari fodrász segített elkészíteni.

Róbert herceg nem volt annyira megelégedve az állandó piperéskedéssel. Szinte óránként a fülébe súgott valaki az udvarból, és figyelmeztette, hogy már megint feláll valahol a haja, és akkor bocsánatot kért, udvariasan eltávozott a mosdóba, hogy rögtön megigazítsa, ahogy ez egy vérbeli herceghez illik. De őt igazából ez bosszantotta, mert nem gondolta, hogy a frizura annyira fontos lenne. A bugyogós, harisnyás ruhákat pedig egyenesen gyűlölte.

- Úgy nézek ki, mint egy udvari bohóc! - sokszor így puffogott, de nem volt mit tenni, ezeket a ruhákat kellett hordania, mint ahogy minden más hercegnek.

Az udvari élet nagyon szép - rengeteg bál van, az arisztokraták sokat lovagolnak, festegetnek és a nők hímeznek. Bárki azt gondolhatná, hogy ki is akarhatna ettől többet? De bizony van olyan herceg és hercegnő, aki más elfoglaltságot is szeretne ezeken kívül!

Emília például nagyon szeretett süteményeket készíteni, de akárhányszor bevonult a konyhába, anyja, a királyné zsörtölődését kellett hallgatnia:

- Egy igazi hercegnő nem megy a konyhába! Meglátod, lisztes lesz a ruhád, az arcod meg izzadt a sütő melegétől! A kezed meg megcsúnyúl majd a sok mosogatástól!

Róbert hercegnek még ettől is nehezebb dolga volt, őt még többet szídták, mivel neki a hobbija a kocsik voltak. Szerette lemosni őket, olajat cserélni, a motort átvizsgálni, az ablaktörlő folyadékot feltölteni, stb. De végül titokban kellett ezt mind csinálni, mert akárhányszor a király vagy a királyné meglátta olajos kezekkel és koszos ruhával, napokig mogolódtak. Neki az volt a legnagyobb álma, hogy egyszer mozdonyvezető lesz. De ezt nem is merte elmondani a szüleinek.

Egy szép nap a király maga elé hívatta gyerekeit és így szólt hozzájuk:

- Drága gyermekeim. Felnőttetek. Eljött az ideje, hogy párt keressetek magatoknak. A család hagyományai szerint egy hétre szóló bált rendezek, ahova meghívok minden eladó nőt és férfit a királyságomból. Az esküvő napját pont egy hét múlvára tűztem ki. Addig van időtök, hogy kiválasszátok ki legyen a jövendőbelitek. Bár a királyságot az elsőszülöttre szokták hagyni, mivel én mindkettőtöket egyformán szeretlek, ezért úgy döntöttem, hogy két felé osztom mindenemet és elosztom köztetek. Anyátok és én csak a királyi lakosztályt tartjuk meg magunknak és ott fogjuk tölteni nyugdíjas éveinket. Most menjetel és készülődjetek a bálra!

Emília hercegnő nagyon lelkes volt, de Róbert herceg kevésbé.

- Azt hiszem lemondhatok a vonatvezetői álmaimról. - sóhatjozott naphosszat.

A hét napra meghírdetett bálsorozat másnap kezdetét vette! Rengetegen eljöttek és nagyon izgalmas napok következtek! De sem a herceg sem pedig a hercegnő nem találta meg az igaz szerelmét. Valahogy úgy érezték, hogy mindenki tettetetten kedves és túlbuzgó velük, hiszen mindenki a hatalmat és a gazdagságot akarta akármilyen áron és bárkihez hozzámentek volna ezért! Már közeledett az esküvő napja, és Róbert nem bírta tovább a feszültséget - berontott nővére szobájába és rábeszélte, hogy szökjenek el! A leggyorsabb kocsit vitték el, és meg sem álltak Budapestig! Ott új életet kezdtek! Emília hercegnő cukrászdát nyitott, Róbert herceg pedig megvalósította álmát és mozdonyvezető lett! Azóta már új családjuk is van, de azzal házasodtak össze, aki saját magukért szerette őket és nem azért mert királyi családból származtak.

És hogy mi lett a királlyal és a királynéval? Az első napokban bosszankodtak, utána reménykedtek, majd hisztis rohamaik voltak, végül rájöttek, hogy igazából az a legfontosabb, hogy a gyerekeik boldogak legyenek. Sokszor meglátogatták őket Budapesten, természetesen csak vonattal mentek és mindig megvárták azt a járatot amelyiket Róbert vezette.

FARAGÓ ÁGNES (Székesfehérvár)

A Hold, az Unikornis és Nyárfa meséje

A Hold

Hold kisasszony a nagy menekülés után sípolva fújta ki az elhasznált energiát, és hörögve töltekezett újra valami éltető elemmel, miközben szabályos pályára állt a Föld nevű bolygó kísérőjeként. Korábban a Szaturnusz körül forgott számtalan Hold húgával, öccsével, bátyjával és nővérével együtt. Hold kisasszonynak ugyanis a Szaturnusz volt az apja, és a Föld volt az anyja.

Hold kisasszony átlagos kislány-holdból csúnya, pattanásos kamasz holddá serdült. Ő volt a legcsúnyább a hold-lányok közül, ezért jéghideg szívű apja ki nem állhatta. Még nevet sem adott neki, egyszerűen Holdnak hívta, azon ritka esetekben, ha egyáltalán megszólította Őt. A szegény, sebhelyes arcú holdacskával nem beszélgettek a testvérei sem, csak fintorogva suhantak el mellette, és egymás közt pusmogtak, nevetgéltek a kárára. Apja egyre kijjebb és kijjebb taszította magától a sötét világűr felé, ahol csak por volt, kozmikus szemét, leszakadó meteorit szemcsék, mérhetetlen üres csönd, és semmi más.

- Látni sem bírlak, Te csúnya lány, takarodj a szemem elől, kizárt, hogy én legyek az apád! - sziszegte szegény kis rémült holdnak.

A leányzó számtalanszor könyörgött neki, hogy akkor engedje el magától, ha ennyire utálja őt, jobb lesz így mindkettőjüknek. Többször meg is próbált világgá menni, de haragos atyja visszarántotta, fogva tartotta, majd kitaszította engedetlensége és rútsága miatt a leges legkülső körére. Itt a metsző, borotvaéles semmi szélén szegény Hold kisasszony arca ráncossá vált, összerepedezett, krátereket lyukasztottak rá a becsapódó meteor szilánkok, és így már valóban Ő lett a legcsúnyább az összes testvére közül.

Érezte, hogy lassan egész teste megfagy, és tudta, hogyha az utolsó atomjának is szétesik a szerkezete, akkor vége. Ő is belekerül a végtelen világűrbe, és csak szálló por lesz belőle, ami céltalanul sodródik a kozmoszban, és akit senki sem vesz észre, csak akkor, ha a szemébe száll.

Hold kisasszony végső elkeseredésében úgy döntött, hogy amint a legkisebb lehetősége lesz rá, elszökik, és megkeresi az édesanyját. Annyira vágyott egy kis szeretetre, hogy azt sem bánta, ha belepusztul ebbe a kísérletbe. Kitapasztalta, hogy szabályos időközönként legnagyobb testvére, a Titán, pár percre eltakarja előle apja haragos ábrázatát, és remélte, hogy ilyenkor az apja sem látja őt. Hold kisasszony feszült figyelemmel várta hát a pillanatot és felkészült a szökésre. Az idő pedig elérkezett. Szegény csúnya holdacska megtöltötte a tüdejét, elrugaszkodott a legszélső pályájáról, és huss, kiugrott a világűrbe.

Arra indult, amerről egy nagyon fényes csillagot látott, vagyis a Nap felé. Hallotta, hogy Szaturnusz, az apja, őrjöng, dobálja magát, átkozódik, fenyegetőzik a szökése miatt. A kis rémült hold nem nézett hátra, pedig ha visszanéz, láthatta volna, hogy apja nagy dühöngésében még a forgási irányát is megváltoztatja.

Egy szusszal kellett elérnie a célját. Tudta, hogyha száguldása alatt belélegzi a kozmoszt, akkor lelke megfagy, és élettelen sziklakent sodródik az idők végezetéig a végtelen űr sötétjében. Suhant hát a kicsiny Hold, és le nem vette a szemét arról az egyre közelebbről látszó, fénylő égitestről, aminek a közelében remélte megtalálni édesanyját, a Földet.

Gondosan kikerült két bolygót, látta, hogy azok körül is keringenek holdak, akik még integettek is Neki, de nem lassított. Ő csak az édesanyjára vágyott. Már fogytán volt a lendülete, majdnem szétrepedt az erőfeszítéstől, amikor meglátott egy csodaszép kék bolygót. Azonnal tudta, hogy ez az ő édesanyja, hiszen apja kékasszonyként emlegette, ha a testvéreinek beszelt róla.

De micsoda kék volt! Mélykék, csillogó fehér pászmákkal. Holdkisasszony egy utolsó erőfeszítéssel odaszökkent hát a Föld közelébe és szabályos pályára állt.

Látta, hogy Ő az egyetlen Hold, és ez végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el. Úgy gondolta, akármilyen csúnya is Ő, legalább nincs a közelben nálánál szebb égi vándor, aki emiatt csúfolhatná.

A Föld fölnézett a kis szürke, ragyás arcú, mély ráncokkal szabdalt homlokú holdra, nézte, nézte, és amikor felismerte régen látott leányát, rámosolygott.

Ez a mosoly tele volt könnyes szeretettel, olyannal, amit a Hold sosem kapott eddigi élete során. Sóhajtozva belebújt ebbe a mosolyba és egyszeriben ezüstté változott. Orcája kikerekedett, teste muszlinba burkolódzott, a kis Hold kivirult, gyönyörűséges hajadon lett belőle.

Föld anyja sírva mesélte, hogy miként rabolta el közös otthonukból, gonosz férje, a Szaturnusz, valamennyi megszületett gyermeküket, és hogyan csinált belőlük holdakat a saját hideg, fagyos világa köré.

- Én sosem hagylak el többé, soha többé! Itt keringek körülötted és gyönyörködöm benned. Csodálatos vagy Anya! Te vagy a leggyönyörűbb bolygó! - csacsogta tele szájjal a boldog Hold kisasszony.

- Drága, szép gyermekem! - lehelte a Föld, és megpróbálta egyik mélykék óceán karjával megérinteni váratlanul megkerült leányát, azzal a kezével, amelyik a legközelebb volt hozzá. Nyújtózkodott, egyre messzebb és messzebb futottak ki hullám ujjai a parti homokra, tajték tenyere emeletnyi magasban csapkodta a szirteket, de Hold kisasszonyt nem érte el. Azóta van apály és dagály a földön. Föld anya megpróbálja megsimogatni a lánya arcát, de sosem éri el.

Az Unikornis

Akkor még duokornisnak hívták, bölcs volt és szelíd. Harmatot ivott és selyem füvet evett. Okos szemében benne volt az összes titok, amit valaha eltemettek. Öregebb volt, mint az idő. Nem volt apja és nem volt anyja. Önmagáért létezett. A szépségért, a harmóniáért. Ő volt a szintézis, aki hiába kereste akár a tézist, akár az antitézist, nem találta, mert mindkettő feloldódott benne. Mindent megkapott a teremtőjétől, mindent, csak a szerelmet nem.

Egy illatos tisztáson állt, és fejedelmi fejét feltartva a csillagos eget nézte. Gyönyörű volt, tökéletes, és ezért mérhetetlenül magányos.

Hófehér, selymes szőre a legkisebb fuvallattól megremegett. Orrlyukai kitágultak, felette a bársonypuha bőr összeráncolódott. Fülei gyanakodva hegyesedtek ki, felváltva fordultak ide-oda, nemes sörényét felborzolta, hosszú, árvalányhaj puhaságú farka idegesen lobogott. Időnként jobb mellső lábával fekete sebet kapált a harmatos pázsitba.

Nézte az eget, és érzékeny idegei megsúgták, hogy valami váratlan fog történni.

Érezte, hogy közeledik egy idegen dolog az égen, és így szemtanúja volt a kis szürke Hold ezüst tányérrá változásának. Okos szemét nem tudta levenni erről a váratlanul megjelenő égi tüneményről, felsejlett szívében egy olyan érzés, amelyre már időtlen idők óta várt.

Megfeszítette szép ívű nyakát, szétnyitotta gyémántként ragyogó fogait, két hátsó, izmos lábára állt és felnyihogott.

A tisztás szélén egy sima törzsű, zöld levelű, dús lombú fa állt, gyönyörködve nézte a derengő csillagfényben ágaskodó paripát. Különösen a fején, egymás mögött felívelő, patyolatfehér, szikrázó szarvakat nézte.

Akkor fordította csak leveleit az ég felé, amikor váratlanul ezüstös fény öntötte el az addig csak sejtelmesen megvilágított tisztást.

Felnézett és megpillantotta Hold kisasszonyt.

A duokornis nem tudta levenni szemét a Holdról, a nyárfa pedig felváltva nézte, hol a holdsugárban fürdő királyi mént, hol a lassan horizont felé araszoló Holdat.

Másnap ugyanarra a tisztásra, percre pontosan ugyanakkor, mint amikor a Hold először feltűnt az égen, megérkezett a kétszarvú.

A nyárfa feszülten figyelt.

A tisztás egyik felén megjelent a Hold, és a paripa sosem hallott hangon felnyihogott.

Fejét felszegve mindaddig prüszkölt, horkantott, énekelt, míg a Hold a tisztás ellenkező oldalán lecsúszott a horizont alá.

Sok nap telt el így, a nyárfa nem is számolta mennyi. A duokornis minden éjjel ugrált, kapált, kitágult orrlyukakkal száguldott körbe, fújtatott és szerelmes dalokat énekelt a Holdnak.

A nyárfa pedig minden éjszaka csodálattól megkövülve nézte, álmélkodva figyelte ezt a táncot.

Egy fűszeres éjszakán a Hold váratlanul megtorpant az erdő fölött. Csak állt ott fenn az égen, lenézett a tisztásra. Ekkor nézte meg először a kétszarvút. Szemügyre vette, és a Föld összes teremtménye közül őt találta egyedül maradéktalanul szépnek és ugyanakkor ártalmatlannak. Hold kisasszony félős volt és bizalmatlan, de a duokornis ereje, felé szálló éteri hívása kíváncsivá tette, ezért legyőzve riadtságát, egy erős ezüst sugarát a paripa elé lövellte.

A kétszarvú messze hangzóan felnyerített, összes izma megfeszült, fejét diadalmasan felvetette, és lobogó sörénnyel belesétált a fénybe. Hold kisasszony először óvatosan végig simogatta, majd egyre bátrabban becézgette a szőrét, megcsiklandozta a fülét, beletúrt a hófehér sörénybe, tenyerébe vette a bársony orrot, és a kétszarvú megadóan nyalta meg fénylő tenyerét.

A paripa ezután hűségesen jött el minden este a tisztásra, a Hold remegve terítette be ezüstös sugarával, a nyárfa pedig szégyellősen nézte ezt a földöntúli, csodaszép szerelmet.

A Nyárfa

Egyik éjszaka sötét felhők tornyosultak az égen, csillagokat sem lehetett látni.

Hold kisasszony összeszedte minden erejét, sugaraival egy helyen áttörte a fenyegető felhő óriásokat, és teljes erejéből sütött le a tisztásra.

Ott állt, mint mindig, féltett szerelme, a kétszarvú. Erősen, izmosan, vágyakozón. Ahogy megérintette a szarvait, a hátára feküdt. Lábai az eget rúgták, ficánkolt, tekergett a smaragd füvön, csapkodott szétterülő selyem farkával, és Holdkisasszony meglátta rászegezett szemében saját magát. Szépnek, titokzatosnak, izgatónak, szerelmesnek mutatta ez a rejtelmes, élő tükör.

Annyira elmerültek egymásban, hogy nem vették észre azt a gömbvillámot, ami a felhők mögött leselkedett. A mindent elpusztító gömböt Szaturnusz bocsátotta útjára gonosz küldetéssel. Amíg a közelében tudta, addig is gyűlölte ezt a lányát, de azóta, hogy a szökése utáni nagy őrjöngésében elkezdett a másik irányba forogni, az egész galaxisban nevetség tárgya lett, így tébolyult haragját már fokozni sem lehetett.

Az engesztelhetetlen apa mindenféle kóborló meteoroktól hallotta, hogy a csúnya lánya világszép kisasszonnyá változott, és ezt a szökevény lányt őszintén szereti egy kivételes földi lény. Arról is értesült, hogy ezek ketten milyen boldogok, és jégszívében megfogant a bosszú.

Felbérelt egy hazátlan gömbvillámot arra, hogy elveszejtse leánya szerelmét, más bosszút nem tudott kifundálni, hiszen köztudott volt, hogy a villám a holdakban nem képes kárt tenni.

A villám tehát lesben állt, és támadni készült.

A felhők között leselkedő végzetet csak a nyárfa vette észre, aki szemérmesen elfordította fejét a szerelmesekről, és zavarában az eget fürkészte. Figyelmeztetni már nem tudta a duokornist a sisteregve érkező veszélyre, de kirántva egyik gyökerét a földből a gömbvillám elé állt. Maga sem tudta, honnan veszi a merészséget és az erőt, de azt kívánta, hogy inkább ő pusztuljon el, mint ez a kétszarvú csoda, akit minden este messziről imádott.

A villám nekicsapódott az elé dőlő fa sima törzsének, feltépte, megszaggatta, megpattant rajta, majd nekivágódott a paripának, de már erejét vesztve csak az egyik szarvát találta el.

A mesteri ívű gyémántszarv idegtépő reccsenéssel törött le, de a villám is elhalt annak mágikus erején.

A megégett törzsű nyárfa roggyantan állt, de lombkoronáját elöntötte a büszkeség, törzsét dagasztotta a boldogság, amiatt, hogy megmentette a paripa életét.

Holdkisasszonyt is váratlanul érte a villám pusztítása, rémületében szája elé kapta az addig simogató kezét. A paripa lehajtott, vérző fejjel behátrált a sűrűbe és eltűnt. Lánya sírdogálása felébresztette a már szendergő Föld anyát, aki hiába kereste az unikornist, az olyan helyre menekült, amit még a Föld sem ismert. Föld anya így a sérült nyárfa segítségére sietett. Kitépett gyökerét visszatemette, langyos esővel megöntözte, körülötte a földet porhanyóssá varázsolta.

Pár napig aztán nem történt semmi.

Hiába állt meg a Hold,- arca elé terített kendővel-, a tisztás felett, a paripa nem mutatkozott. Hiába pásztázta végig a környező erdőségeket, nem találta meg kedvesét. Hold kisasszony fogyni kezdett, és amikor már csak egy vékony sarló maradt belőle, egy meleg nyári éjszakán váratlanul megjelent a szokott időben a tisztáson a ló. Betegnek látszott, szőre fénytelen volt, a sörénye fakó, a farka gubancos, lehajtott fején a tátongó seb fellett már csak egy szarv díszlett. Előbb odaporoszkált a nyárfához, óvatosan hozzádörzsölte nyakát a barázdált törzshöz, majd elébe állt, ránézett, és a fa tudta, hogy búcsúzni jött. Amikor a Hold elérte a tisztást, kiléptetett a rét közepére, ott csüggedten, lemondóan megállt, felkészült arra, hogy a Hold elkerüli, kineveti, elzavarja.

Hold kisasszony először csak nézte, aztán siratta, majd óvatosan, féltő szeretettel simogatta végig. Ahol hozzáért lágy sugár-ujjaival, ott a paripa szőre ezüstté változott. Nemes homlokáról eltűnt a mély seb, helyére egy csillag formálódott, szikrázó lett a maradék egy szarva. Az unikornis megrázta magát, meghempergett a holdsugárban, felállt, és újra olyan volt, mint előtte. Szépséges és harmonikus, csak a szeme íriszének egyik pálcikája lett árnyékosabb az ártatlanok félelmével.

A már meggyógyult nyárfa minden egyes levelével, illő hódolattal fordult az égitest felé. Hold kisasszony pedig hálásan végigcirógatta a fa összes levelének egyik, felé tekintő oldalát. Az üde zöld levelek az érintéstől halvány ezüstté változtak. A Hold már eltűnni készült a tisztás fái mögött, de utolsó sugaraival még csillogóra akarta festeni a levelek másik oldalát is. Ekkor azonban az ellenkező oldalon felkelt a nap, és aranyló nyilaival elhomályosította az éjszaka ezüstjét.

Így lett tehát a kétszarvúból egyszarvú, és így történt az, hogy a nyárfa levelének csak az egyik oldala ezüstös. A nyárfa törzsén pedig még mindig látszanak azok a sebek, forradások, amiket a gonosz gömbvillám okozott. A bátor nyárfa félénk lett, aki a legkisebb szélfuvallatra is ijedten összerezzen és az összes, félig ezüstös levelével remegni kezd.

2018 Gyermekjóléti Alapítvány , OMLIT
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el